Az a helyzet, hogy Hollywood mostanság csak úgy lubickol a múltidézésben. Két lábbal tapossa a retrót, a válságot valahogy úgy aposztrofálja, hogy minél messzebbre és messzebbre nyúl a múltban, hogy valamely klasszikus zsáner előtt fejet hajtson. A '90-es évek akcióhős archetípusai második fénykorukat élik miközben a hatodik x-et gyűrik, Spielberg évtizedekkel visszanyúl, hogy háborús giccs-eposzt rendezzen, Scorsese pedig olyan klasszikus trükkökkel regél el egy kalandfilmet, ami kicsit sem vall rá. Mégis mindnyájuk közül Michael Hazanavicius, (kinek neve már-már Shyamalan-i kiejtésű) aki bár francia, merészkedik a legmesszebb. 2011-ben, amikor a kólával és nagy adag popcorn-al jegyet váltó közönség befészkeli magát egy-egy grandiózus látványpornóra, amelyből ráadásul minden második példány három dimenzióban lepi el a termet (illetve teret), némafilmet rendezni maga a nagybetűs öngyilkosság. Vagy épp a siker kulcsa: hiszen pont az agyoneffektelt, szétszűrőzött, rángatózó, rágógumi filmek közt egy ennyire nyíltan és bátran minimalistának szánt darab úgy kilóg a mezőnyből, mint főszereplője a hangosfilmekből. Pont ezért figyel fel rá mindenki.

Az élet Hawaii-on is lehet elcseszett - mondja George Clooney. És tényleg. Alexander Payne melankolikus, emberközeli drámáiban mindig van valami körülírhatatlan, valami behatárolhatatlan. Az a fajta kettősség, ahogyan a mély drámába parányi réseken keresztül beszivárogtatja a komikumot a legegyedibb kézjegye. Nos, az Utódok esetében sincs ez másképp: mert azon nem lehet nem görcsösen röhögni, ahogyan Clooney átszalad a közeli házaspár házába, miközben belül még hallatszik a csörömpölés, mert pillanatokkal ezelőtt tört össze a szíve. Ezt a típusvariációjú dramedy-t csak Payne tudja.

Amikor abban a bizonyos, ominózus jelenetben a sziluettek - amelyek közül az egyik pillanatokon belül a másik életére tör - egymással beszélgetnek, abban Hitchcock zsenialitása tükröződik. A gondosan-alaposan felépített expozíció végül eléri célját, amikor ebben a merev, idegszálakat borzoló csúcspontban végül minden feszültség egyszerre robban fel.

Jeff (James Stewart) 6 hetes otthonülésre van kárhoztatva mivel fél lába törött. A folyton rohanó, izgő-mozgó, dinamikus fotósnak ez a monoton kényszerszabadság szinte kínzás. Ezért, hogy elüsse az időt, a szemben lévő szomszédjait fürkészi éjjel-nappal. Tudja ki-kivel hál, a legfelül lakó zenész miért issza le magát, a friss házasoknál miért van leeresztve napokig a reluxa, illetve, hogy a szemben lévő férj megölte a feleségét. Vagyis ezt még nem tudja, de minden követ megmozgat a kerekesszékéből, hogy kiderítse vajon mi is történt igazából. A tüneményes barátnője (vagyis a tüneményes Grace Kelly), a kissé csípős ápolónője, illetve egy régi detektív barátja segítségével próbálják kibogozni ezt a rejtélyes bűnügyet - már ha az.

Minden pórusából cseppenként növekszik az a paranoid légkör, amely szépen lassan ránk ülepszik. Rideg, az összes karaktere távolságtartó, a végletekig kimért és óvatos, ahogy azt John le Carré megteremtette. Tomas Alfredson rendezése érzékeny, pontos odafigyeléssel, megfontolt döntésekkel helyezi el sakkbábuit a táblán, hogy aztán szépen, egyenként leüsse azokat. Gondosan kitervelt sakk-matt. És a végén még magunk sem tudjuk megmondani, hogy voltaképpen hogyan is nyert. De győzött, ez biztos.

A kislányt véresen, meghurcolva, megerőszakolva találják meg az erdő szélén. Halálsápadt beesett arc, hullamerev tekintet, kékes bőr. A rendőrök igyekeznek útját állni, de az apa végül odaér és meglátja a lányát. 4 nap telik el. A feleség sírógörcstől sírógörcsig él, néhány ital, nyugtató és cigaretta szakítja csak meg a néma gyászt. Közben az elkövetőt elfogja a rendőrség, arcán levakarhatatlan kéjvigyor. Az apa négy nap után kórházba indul: azt mondja a munka talán segít. De valami egészen másba kezd: előkészül a hét napos kínzásra, az ösztönös bosszúra.

Sir Arthur Conan Doyle kultikus figurájának minden bizonnyal legextrémebb kirándulása a mozgókép birodalmában egy igen érdekes és nem kevésbé bátor kezdeményezés Guy Ritchie részéről, hiszen az ő Sherlockja nem az a kimért gentleman, akivel az eddigi feldolgozásokban találkozhattunk, hanem sokkal inkább egy akcióhős, aki magával rántja a rosszba szegény Watson doktort is. Ennek eredményeképpen pedig eddig soha nem látott elevenséggel és eszement attitűddel erednek egy baljós és minden eddiginél veszélyesebb rejtély nyomába.

Amikor az aberráció és a perverzió közösül a filmvásznon egy olyan nyomasztó atmoszférában, amiben a néző szinte kizárólag kellemetlenül és frusztráltan érzi magát, akkor jobb ha vigyázunk. Óvatosan kell döntenünk, hogy mely karakterekkel empatizálunk, moralitásban ki mellé állunk, mert még a végén nem a filmben szenvedő személyek koppannak majd a legnagyobbat, hanem mi. Pedro Almodovar filmje aberrált, sokkoló, nyomasztóan fájdalmas történet. Az a fajta, ami közben meg-megrándul a görcs az ember gyomrában, elborzad, és a végén nem tud majd dűlőre jutni a kétes érzelmeivel.

Talán kissé bizarr egy Nicolas Cage filmmel kezdeni a karácsonyi filmdömpinget. Legalább annyira, mint az, hogy a multimilliomos Jack Campbell egy zsíros Ferrariból egy kiábrándítóan középszerű átlag férfi testébe teleportálódik. Családapa, aki gumikat ad el kis tételben, napról napra csak néhány órát alszik és ennek tetejében kutyanyállal az arcán ébred minden áldott reggel. Hol van ez a luxusprostitól, akivel karácsony estéjén osztja meg az ágyát, a kétezer dolláros testre szabott öltönytől és attól, hogy bármit megvehet amit csak akar. Mert megvan hozzá mindene. Mennyit ér a hatalom, a gazdagság émelyítő illata a robotoló kisember mindennapjaiba olykor bekúszó felhőtlen boldogság ellenében? - A kérdés ma sem egyszerű.

Rögtön vallomással kezdeném: az eredeti Sam Peckinpah féle klasszikust nem láttam - elkezdtem, de kellő hangulat hiányában 10 perc után feladtam - szóval a viszonyítási alapom édes kevés. Viszont basszus, ez remake és még van egy olyan tulajdonsága, hogy jó is. Nyilvánvaló mondjuk, hogy ez most az a felállás, amikor a forgatókönyv profisága tükröződik a feldolgozásban, mert tonnányi feszültség, masszív kisvárosi atmoszféra és pengeélen egymásba futó cselekményszál építi David Zelag Goodman '71-es szkriptjét. És mivel ezt tekintettem meg előbb, mint az eredetit, ergo a nyakamba vehetem az ide lőjetek táblát, mert akármennyire nem érhet az eredeti nyomába, gyenge másolat blablabla, nálam most abszolút módon működött.

Majd’ 30 év telt el azóta, hogy John Carpenter megalkotta minden idők egyik legnépszerűbb horrorfilmjét, a The Thinget, ami mellesleg szerintem egyáltalán nem egy nagy dobás (bár elképzelhető, hogy egész másként vélekednék róla, ha nem pár hónapja láttam volna először). A remake-ek és a folytatások fénykorában pedig már az is csoda, hogy csak most került felszínre újra ez a projekt, az meg aztán végképp hihetetlen, hogy nem szimplán újraforgatták az egészet, hanem egy olyan előzményfilmet készítettek, ami abszolút méltó az elődhöz.