A sivatag szikár és zord, ahol még a tikkadt szöcskenyájakat is felperzseli a tűzforró napsugár. Veszedelmes égi árnyak és csörgő farkú sziszegők uralkodnak a végtelen homok síkjai felett, és rettegésben tartják Por kicsinyke városának lakóit. Ám egy nap, egy ismeretlen nem e-vidéki kaméleon merészkedik közéjük, aki hawaii-i ingéhez igazítva kalapját beszámol róla hogyan végzett a Jenkins-fivérekkel. Egyetlen golyóval. Ahol megjelenik ott a baj is bajjal jár, neve legendás, amit csak úgy ejt: Rango. Rango, aki egyetlen tölténnyel végez a rettegett héjával, a kaktuszlevet éhgyomorra nyeli és a félelmet csak hírből ismeri.
..hát, jó kis színész én mondom.
13 évvel ezelőtt kisült egy pite az amerikai tinivígjátékok kemencéjében, ami után mind a tíz ujját megnyalta az ember, pedig a receptben nem volt semmiféle titkos összetevő, csupán remekül működő és nem túlságosan széthajtott poénok záporát zúdította egy végzős gimis társaság hétköznapjaira. Egy olyan társaságéra, akiknek a dolgozatok, az érettségi és az egyéb szellemi kihívások sűrűjén túl egy jóval magasztosabb cél kötötte le minden figyelmét és energiáját: elveszíteni a szüzességüket még az év vége előtt. Ez pedig nem is olyan egyszerű feladat, mint amilyennek tűnik, így a nagy eseményt a srácok részéről igen komoly taktikázás előzi meg, valamint persze elborultabbnál elborultabb, sörben ázó bulik és humoros események sorozata, melyek még egy bő évtized elteltével is visszhangoznak Stifler azóta már szállóigévé vált sziporkáitól és Jim apjának bölcs tanácsaitól. A kelleténél valamivel csöpögősebb, de mégis ritka nagy igénnyel megírt forgatókönyv gondoskodik róla, hogy a javíthatatlan lúzertől a filozófus-sznobon és a kigyúrt élsportolón át az eszelős partiarcig a középiskolákban fellelhető összes típust felidéző, felejthetetlen karakterek legmellékesebb megnyilvánulásai is mosolyt csaljanak az arcunkra. Végül pedig, a legördülő stáblistához érve, s a röhögéstől kicsordult könnyeinket törölgetve, a látottak nyugtázásaként már csak annyit bírunk kinyögni: „DEBASZ…” 
A klasszikus kísértettörténetek minden túlvilági báját magán viseli a Woman in Black, húsba markolóan erős atmoszférát gerjesztve a helyszínéül szolgáló, sűrű, tejfehér ködbe burkolódzó láppal körülölelt ódon kúria által. És még ha a vészjóslóan recsegő deszkák, ill. a pókhálóval beszőtt, dohos falak suttogta sötét titkok nem is csengnek oly’ ismeretlenül, a hatás nem marad el. Ha hagyjuk, hogy magával ragadjon a film hangulata, még a lassan kibontakozó, az első felében meglehetősen eseménytelen történetvezetés ellenére sem fogunk unatkozni. A kimért rendezés a nyomasztóan rideg képi világ és a kísérteties dallamok együtteséből fakadó nyugtalanító érzést kezdetben olcsó, bazári ijesztgetésekkel igyekszik megfejelni, de a végkifejlet közeledtével elszabaduló indulatok egy jó húsz percnyi, eszelős tempóra váltó, valóban hatásos jelenetsort eredményeznek, ahol a feszültség már kézzel tapintható, és a legkisebb hanghatástól is jeges borzongás fut végig a gerincünkön. Ha pedig még azt is el tudjuk fogadni, hogy a Harry Potter-éra után Daniel Radcliffe most egy gyászoló családapa szerepében nyomoz, akkor – még ha nem is új vagy nem is meghatározóan intenzív -, de egy kellemesen hátborzongató élményben lehet részünk. 
A Beszélnünk kell Kevinről egy borzasztóan frusztráló film. Azért, mert kissé ambivalens érzéseket szül, hogy olyan gondolatok járják át az agyunk, amik morálisan nem volnának éppenséggel elfogadhatóak egy gyerekre nézve. Mert Kevinre nem lehet úgy tekinteni, hogy az embernek ne jutna eszébe valami erőszakosság vele szemben - sokszor. Mert benne születésétől kezdve ott dübörög az elemi gonosz, akinek pokoli szórakozása az, hogy a szülői feladatoktól amúgy is kissé irtózó anyjának a lehető legrosszabbat okozza. De nem tehet róla: ördögnek született.
A film legjobb gondolata, félretéve mindenféle found footage-t, kézi kamerát, és áldokus stílust, az, hogy a természetfeletti erőt ezúttal olyan valakinek a kezébe adja, aki minden tekintetben úgy tűnik, hogy jogosult rá. Illetve esetünkben ugye három srácról beszélünk, de középpontban mégiscsak a Magneto-effektussal küzdő Andrew áll. Kívülálló ugyan, és megvannak a saját nézetei, elképzelései, de alapvetően tiszta-lelkű, becsületes és nem hajtja mélyen belül az elemi gonosz. Legalábbis kezdetben. Aztán, ahogy a sodródó események áldozatává válik, úgy duzzad benne az egyre féktelenebbé váló harag és a düh.
Ebben a különböző klasszikus történetekből összetákolt családi kalandfilmben valószínűleg a mese- és filmtörténelem összes kliséje fellelhető, de talán pont a kiszámíthatósága és a gyermeteg fordulatai teszik szerethetővé - és hogy én is egy laza közhellyel éljek –, tökéletes kikapcsolódássá az egész család számára. A gyerekeknek nyilván óriási élmény a kifejezetten hatásos 3D-ben kiteljesülő, gigászi darazsakkal és sárkánygyíkokkal támadó látványvilág miatt, de a felnőttek is megtalálhatják benne a számításaikat. Ha mást nem is, legalább kacaghatunk néhányat a mellét feszegető, és végig hihetetlen fejeket vágó Dwayne „The Rock” Johnsonon, de a film csúcspontja egyértelműen az, amikor az esti tábortűznél egy kis gitárt előkapva hirtelen dalra fakad, hogy vakítóan fehér fogsort, és zavarba ejtően széles vigyort villantva rögtönözzön rímeket a rejtélyes sziget szépségeiről. 
Gina Caranot akkor is imádnám, ha nem rúgná szét a filmben felgyülemlő magas színvonalú hím színészgárda seggét, egyenként és vérprofin, de így meg aztán…
Johnnymoore kolléga már virtuális papírra vetette gondolatait a 
