Amikor az aberráció és a perverzió közösül a filmvásznon egy olyan nyomasztó atmoszférában, amiben a néző szinte kizárólag kellemetlenül és frusztráltan érzi magát, akkor jobb ha vigyázunk. Óvatosan kell döntenünk, hogy mely karakterekkel empatizálunk, moralitásban ki mellé állunk, mert még a végén nem a filmben szenvedő személyek koppannak majd a legnagyobbat, hanem mi. Pedro Almodovar filmje aberrált, sokkoló, nyomasztóan fájdalmas történet. Az a fajta, ami közben meg-megrándul a görcs az ember gyomrában, elborzad, és a végén nem tud majd dűlőre jutni a kétes érzelmeivel.
Robert (Antonio Banderas) elismert plasztikai sebész, fényűző villával, elegáns hófehér BMW-vel. Páciensei a saját kis izolált birtokán lábadozhatnak miután elvégezte rajtuk az aktuális beavatkozást. Robert-nél viszont jelenleg csak egy páciens van, egy fiatal nő, akit temérdek kamerával körbeölelve tart fogva a házban és akin különböző kísérleteket hajt végre. Édesanyja segít Robert-nek, ellátja a lányt, cselédeket toboroz, mindent körültekintően intéz, hogy a titok még csak véletlenül se tudódjon ki. Mert ebben a hiper-sterilizált környezetben valami eszméletlenül mocskos-beteges titok lappang, ami kívülről talán nem, de belülről igencsak komplikált. A szkriptről egészen véletlenül sem ejtenék több szót, mert úgy hat a legjobban, ha minimális az ismeretünk róla.
Az expozíció kevésbé dinamikus és egyszer csak eljut egy pontra, ahol a cselekmény érzelmi szálainak összegabalyodása a spanyol habitussal ötvözve egy menthetetlenül giccses és közhelyes szappanoperává alakul. Vagyis, hogy majdnem, mert Almodóvar ügyesen küld minket vissza a múltba, hogy saját magunk vegyük szemre és ezáltal ítélhessük meg, hogy mennyiben kiérdemelt vagy nem kiérdemelt a karakterek jelenben elfoglalt helye. A bosszú meddig marad meg valódi önmagában és hol az a pont, ahol gusztustalanul kifordul medréből. Almodóvar ügyesen marad háttérben saját ítéletével, amíg az szükséges. Objektív és okosan ránk bízza a döntést. Az márpedig ziher, hogy nekünk lesz a legnehezebb dolgunk.
Ott ront a film az amúgy zseniális struktúráján és narratíváján, hogy a karakterek motivációi kissé ingatagul hajladoznak. Nem érezni, hogy bármelyikük részéről olyan erős lenne az az inger, ami miatt azt teszik, amit tesznek. A szexuális és egyéb devianciák mögött megbújó érzelmi hatások és traumák szemléltetése nem elég fajsúlyos, ahhoz az irdatlanul eltorzult élethelyzethez, amiben a főhősök élnek. Persze Almodóvar megteremtett atmoszférája még így is falrepesztő, kétségtelenül elkezdi zabálni az ember lelkét - a veszteség pusztán annyi, hogy a végéről hiányzik a katarzis.
Antonio Banderas mindvégig sztoikus zsenije félelmetesen hátborzongató a maga sznob eleganciájával. Az biztosan elmondható, hogy a színész és a rendező kölcsönösen a legjobb üzletet kötötte egymással. Banderas nagyon rég nem volt ennyire markáns és fenyegetően őrült, fergeteges a játéka. Elena Anaya sugárzó személyisége pedig gyönyörű - és ez a gyönyörűség szeli ketté a nyugalmat, cincálja szét darabjaira a néző gondolatait, mert nem lehet elmenni mellette csak úgy, minden ismeret tudatában.
A néhol előbújó hibák azonban szinte elporladnak, mert a film olyan masszív gondolatébresztő és inkorrekt gyomros egyszerre, amit képtelenség könnyedén letudni. Megfekszi a gyomrod és körbe-körbe szaladgál a fejedben. Azt hiszem Almodóvar pont ilyesféle hatásra játszik és be is jön neki. 7,5/10