Egy másik blogon olvastam, hogy a film "az érzelmi megcsalás vs szexuális megcsalás"-ról szól és ez abszolút állja a helyét. Beengedik a nézőt egy pár életébe, házasságába, akik közül a női fél azon kapja a férjét, hogy vonzódik egy munkatársnőjéhez. A vád ugyan nem alaptalan, de valójában a feleség reakciója, féltékeny és gyerekes megnyilvánulása nagyítja fel a férfi szemében az egész szituációt. A férj üzleti útra indul, amikor a feleség életében visszaköszön a múlt, és egykori faszijával fut össze, akivel aztán az egész estét eltölti, a másik oldalon szintén ez a felállás zajlik - közös üzleti út azzal a bizonyos munkatársnővel. Apró érzelemfoszlányok manifesztációjában bomlik ki a cselekmény, csordogál, de olyan őszintén felépített dialógusokkal szolgál a film, amiben még a hazugság is teljesen nyilvánvalóan üti fel a fejét. De ettől emberi. A telefonálós jelenet, amelyben a házaspár mindkét tagja éppen a lehető legrosszabb pillanat előtt beszél a másikkal, egyszerűen zseniális ritmusban fonódik egymásba. A hazugságok gyönyörűen kapaszkodnak össze, hogy aztán folytatódhasson az éjszaka, amelyben mindketten tanácstalanok, sodródnak. A rendező egy nő - ezt azért muszáj megemlíteni - mert elvégre az lesz a film végkimenetele, amelyre a plot elolvasása után mindenki számít. Az érdekes az, hogy miképp sodródik ebbe a mederbe a cselekmény "hogyan?" kérdésköre sokkal érdekesebb, mint a "mi történik végül?" hiszen utóbbihoz nem kell zseninek lenni.

Clint Mansell zenéjét illik megdicsérnem először, mert azonnal meghatározza az atmoszférát, szinte már érezzük a csalódottságot, a lappangó depresszív érzelmeket, és tudjuk, hogy a végkimenetel nem ölelkező happy end-ben ér majd véget - vagy mégis? Ezt pedig mindössze a zenével nyomatékosítani az első percek alapján az bizony szép munka. Sam Worthington a férj szerepében elegánsan visszafogott, szinte már szerény és zavarba ejthető karakter, amit az Avatar-sztárrá emelt egyarcú színészből szinte ki sem lehet nézni, pedig tudja. Keira Knightley buta tekintete és elől deszka hátul léc megjelenése tipikus, mégis látni, hogy van érzéke a színészethez, kár, hogy az esetek kilencven százalékában baromi irritáló a képernyőn. Eva Mendes szinte már túlontúl visszafogott, de a kacér mosoly az arcán mindent felborít, a hátsó fele pedig nem egy balesetért felelős. Guillaume Canet kifejezetten szimpatikus, ügyesen mozog a karakter határain belül.

A finálé keserű szirup, sajnálatos, hogy túlságosan klisé lesz belőle a végére, amit az ember inkább kiköpne, mint lenyelné. A potenciális lehetőségek közül az lett volna érdekes, ha nem a legtipikusabbat választja a rendező és író hölgy. Az egymás mellett elsiklás és az érzelmi szálak rendben vannak, ahogy az utolsó pillantásokban is megvan minden, ami a film központját erősíti, de hiányzik valami. Hiányzik, hogy robbanjon, ne elsikkadjon. Beletörődik a film abba, amit mutat és nem is akar túllátni rajta, nem érdekli, hogy mit ért el azzal, amit csinált. Rendkívül hasonlít a Closer (Közelebb) című filmhez, csak az durvább, érdesebb és mélyebbre mer menni, a Last Night nem. A lényeg, hogy megmutassa a két perspektívát a többire már nem kíváncsi. Vagyis: az érzelmi alapon történő szexmentes megcsalás a rosszabb, vagy az ösztön által vezérelt egyszeri dugás, szinte öntudatlanul? Csak a kérdést teszi fel, a választ mi adjuk. 7/10