Nem tudom honnan, nem tudom miből, de Kieran és Michele Mulroney első rendezéséből egy olyan hangulat nőtt ki, amely minden keserédes drámai pillanatával karöltve egyedi atmoszférát eszkábál a nézője köré. A Paper man úgy tesz mintha színlelné a boldogtalanságát, miközben az nagyon is valódi. A független film minden előnyét kihasználva boncolgatja a házasság, a különböző fóbiák és a szerelem gyötrelmességét egy közepesen híres író szemüvegén - és kialakuló barátságán - keresztül.
Richard Dunn (Jeff Daniels) első regénye önmaga számára borzalom. El is autózik feleségével egy csendes vidéki házba, hogy a következő regényén dolgozhasson, mindeközben a neje messze onnan egy kórházban végzi a munkáját. Különélnek. Richard mániákus: zavarják a tárgyak, a félelmei újra és újra rátörnek, amelyet csak a gyerekkorától vele lévő képzeletbeli barátjával, Excellent Kapitány (Ryan Reynolds) segítségével képes leküzdeni - a párkapcsolati bonyodalmakról nem is beszélve. Richard megismerkedik egy tizenöt éves lánnyal, akitől semmilyen szexuális indíttatású dolgot nem akar. Csupán próbál barátkozni a saját maga által felállított elvek alapján.
A Paper Man-ben felszínre hozott kapcsolatok messze nem átlagosak. Rendelkeznek realista szemlélettel, de elkerülik az általánosítást, a klisék java részét hírből sem ismerik, ebből adódóan beengedik a nézőt egy olyan burokba, amelybe talán sosem fog kerülni élete folyamán. Richard író karaktere félénk, magának való, szinte már-már antiszociális, miközben ugyanúgy vágyik a normális életre, mint bárki más. Abby (Emma Stone) szintén saját élete okozta lelki sérüléseit igyekszik begyógyítani, amelyhez egy hasonló társra van szüksége, mint Richard Excellent Kapitánya. Két személy, akiket gyökereiben más behatások érik - és érték - életük folyamán, mégis olyannyira egymásra kapcsolódnak a vonzódást a legminimálisabb szintre degradálva, hogy az szomorúan gyönyörű.
A film fényképezése mindezt magányosan, olykor lélek gyötrően, de mindenképpen hideg színekkel és végtelen szürkeséggel öleli körbe. A helyszín ez a kis vidéki ház, a kocsma, az időjárás mind-mind borús hangulatú. Viszont ebből a borús hangulatból delfinugrásokkal képes néha felülemelkedni, azzal a hatásos humorral, amivel olykor nekiáll dobálózni - a Richard által szervezett buli elképesztően ütős, szinte hihetetlen. A depressziót arra használja, hogy az időnkénti jókedvet minél expresszívebben prezentálja a néző felé.
Jeff Danielst ezer éve nem láttuk ilyen fasza főszerepben, még a mostanság felkapott Ryan Reynolds sem képes őt megközelíteni, mindazok ellenére, hogy totálisan idióta, gyerekes és abszolúte kedvelhető karaktert hoz. Emma Stoneban még sok minden rejlik, ez itt most egyértelműen kirajzolódott. Nem feltétlen előnyösek számára a Könnyű Nőcske szerepkörök. Kieran Culkin - az egyetlen épen maradt Culkin-gyerek - folyamatosan akkora meglepetéseket robbant a mellékszerepeiben, hogy az valószínűtlen.
Kénytelen vagyok ellőni az egyik agyonhasznált jelzőt a filmre: hangulatfüggő. Nem mondanám, hogy keresni kell önmagad utána, de azt sem, hogy bármelyik vasárnap délutánra ajánlott mozi a húsleves mellé, mert absztrakt, olyan kapcsolatokat mutat, amelyre figyelni kell, amelyet akarni kell megérteni, mert különben hatástalanul olvad el az ember agyában. 7/10
(Ez a cikk a Gépnarancson jelent meg először.)
