Szűk farmer, bőrkesztyű, fehér skorpiódzseki. Nicholas Winding Refn legújabb rendezésében bepaszíroz minket a 80-as évek retrójárgányának anyósülésébe, ahonnan csak a legvégén leszünk képesek kikászálódni. És hogy milyen volt az út? Egyszerű, izgalmas, realisztikus és olykor nagyon száraz, miközben vakít a napsugár a szélvédőn keresztül és szól a szintetizátor zene. Refn úgy csapja pofán Hollywoodot turbóminimál atmoszférájú, művész-akciófilmbe hajló rendezésével, hogy a lehető legkevesebb kompromisszumot köti meg az álomgyárral. R besorolás, a saját erőszakos és realista stílus megtartása. De végül az a kevés kompromisszum vagy a túlzott művészies akarás vonja el azt a leheletnyi benzingőzt, amitől a Drive kevesebb lesz annál, mint amennyi lóerő a motorjában duruzsol.
A zseniális feszült-nyugodt dinamikában dúskáló cold open után a film eleinte egyszerű és száraz. Refn stilizál. Mindezt olyannyira erősen és agyonnyomva szembesíti velünk nézőkkel, hogy már-már egyes pontjai vontatottságot kezdenek sugározni. Aztán néhány jó időben elszórt gyönyörűen megkomponált jelenettel és karcoló retró-zenével sikerül ezt feloldania.
A Driver (Ryan Gosling) nappal profi autós kaszkadőr, éjjel profi sofőrje a rablóknak, bűnözőknek - az éppen befutó munkának. Ezt a mellékest Shannon (Bryan Cranston) egy szerelőműhely tulajdonosa szerzi neki, akinél egyébként a sofőrünk már évek óta buherálja a hengereket. A fogpiszkálós szófukar Gosling a szomszédjában lakó fiatal anya és fia iránt gyengéd érzelmeket kezd el táplálni. Itt követi el a legnagyobb hibát. Miután annak véresre vert, börtönből szabadult férjének felajánlja a segítségét. Egy olyan örvénylő játszmába keverve ezzel magát, amihez a legkevesebb köze van, de amivel mindent veszélybe sodor: azt a keveset, amit szeret. A faék egyszerűségű forgatókönyvben kiszámíthatatlan fordulatokat keresgélni butaság - habár egyet villant -, a rendezés az, ami ragyogóan játssza ki a bevett kliséket - többek közt ezért jó a Drive, mert Refn ezt érti, még ha most itt-ott döcög is.
Miután hosszan szemléltetve megismerjük a karaktereket - egyetlen felesleges szó sincs a dialógusokban, amik tőmondatokra redukált információmorzsák - a mozi beindul. A sofőrben felgyülemlő adrenalinmennyiség ebben a véres játszmában kifakad. Természetesen neki csak a nő kell, a többi momentum zavaró sallang a számára. Kissé antiszociális énjének nincs szüksége más javakra, csak a lányra, és a lényében fénylő boldogságra.
Refn hangulatisága egyszerűen remek: a gyönyörűen fényképezett jelenetek, amikor a nap sugarai vakítanak a szemünkbe, amiket kitakar a főhős alakja, vagy az az egy-két helyre belőtt lassítás ragyogóan illeszkedve ássa el agyunkban az adott pillanatot. Ehhez pedig elengedhetetlen eszköz a majdnem tökéletesre csiszolt soundtrack - egy szám híján az. A 80-as évek retrója ott pulzál az ereinkben, akárhányszor felcsendül a zene, legyen az naplementébe kocsikázás, vagy összeroppantó feszültségben tobzódó szituáció. Tömény STÍLUS. Az erőszak brutálisan realista ábrázolása Refn rendezésének mindig is az egyik alapvető eszköze volt. Ezért ebben való kiválósága ismét a plafont verdesi, ráadásul olyan ügyes megoldásokkal koptatja le az általános kliséket, hogy abban van valami kiemelkedően egyedi.
Refn ábrázolásában az idő aránya a hiba: kinyújtott snittjei először úgy tűnik, mintha remekül működnének. Elérnek egy bizonyos pontra, ahol azt mondod állj, megvan, abszolút él a jelenet, megragad és itt kellene, hogy váltson a kamera. Ez az amit nem tesz meg, és még másodperceket dob olyan katartikusnak szánt momentumokra, mosolyokra, félpillantásokra, amelyek ezáltal kínosan feszengős helyzetet szülnek. Pedig mindez gyönyörű lenne, ha nem akarná művésziesen a szánkba rágni.
A Drive kétségtelenül Gosling filmje: szétfeszíti a karaktert, mindent kiprésel belőle, ami csak lehetséges. A kisfiús mosolyból átváltoztatja vérfoltos szociopatává, egyszerűen végig érzed, hogy van benne valami megfoghatatlan, nagybetűs SZÍNÉSZET. Cranston bivalyerős karakterszínész, de ezúttal ő szerintem nem illett ide. Christina Hendricks 3 percet kapott a játékidőből, Ron Perlman inkább csak rutinkodott. Carey Mulligan szépséges mosolygós lány, a bálvány, a minden, neki több tennivaló nem is jutott most. Albert Brooks az, aki fel tudja venni a kesztyűt, és ebben a szélsőséges helyzetben, olyan kíméletlenül metszi fel az ember lelkének a gyomrát, hogy még a Driver számára is majdhogynem nagy falatnak bizonyul.
Mindemellett a Drive tud valamit: tegnap néztem moziban és azóta sem hagy nyugodni. Folyamatosan az agyamban zakatol, a zenéjét hallgatom, jelenetek ugranak be és most szinte azonnal újra tudnám nézni. De valahogy a dicsőítő és istenítő kritikák, egyéb visszhangok miatt olyan magasra került nálam a léc, amit nem tudott elérni. Konkrétan a Bronson nagyobb hatású volt Refn-től. És mégis: ott van bennem, hogy még látnom kell. 7,5/10