Egy helyszínes alapszituációval állunk szemben: 8 ember egy dolgot akar. Azt a munkát, amiért rettenetesen sok 200 Ft-ost lehet kapni, de legfőképp azért, mert a cég egy máig gyógyíthatatlan fertőzés ellenszerét kínálja az alkalmazottainak baráti áron. Ezért egyetlen dolgot kell tenniük az utolsó megmérettetésen: le kell vizsgázniuk. A szabályokat egy fekete úriember öltönyben közli velük: az előttük lévő saját(!) papírjukat nem tehetik tönkre, 80 percig nem hagyhatják el a szobát, nem beszélhetnek sem velük a kamerákon keresztül, sem a pisztolyos őrrel, aki a bejáratnál úgy áll több, mint egy órán keresztül, mintha képes lenne állva elaludni. Ha megteszik kiesnek.
Egymással viszont kommunikálhatnak. Sőt, úgy gondolják, hogy arra az egyetlen kérdésre a választ együtt kell megtalálniuk. 80 perc alatt hátradőlve nézhetjük végig, hogyan falják fel egymást az emberoroszlánok, aki gyenge elhullik, aki nem elég ravasz, nem elég tökös ahhoz, hogy akár embert is öljön annak semmi esélye. Pedig mindössze 80 percről van szó, kulturált emberek volnának mindnyájan és mégis...az ember megszerzi amit akar, az ár nem számít.
Stuart Hazeldine első rendezése tökös, bugyog benne a feszültség. Igaz hogy nem újít, nem csavar a zsáneren, mégis végig képes járatni a néző agyát. A helyzet sajátosságait, a karakterek ismeretlenségét ügyesen használja fel az atmoszféra növelésének javára. Az információk folyamatos áramlásban jutnak a szereplők és - ezáltal - a mi tudtunkra. Egyetlen hibája, hogy néha csak simán hülyének tekinti a nézőjét. A fordulatokat akkora grandiózus jelenetekbe mártva prezentálja, mintha legalább a rák ellenszerét fedné fel, holott már az első 10 perc után rájöhetünk, ha nem vagyunk szarral gurigázó retardált hülyegyerekek. Az egészben csak az a furcsa, hogy a szereplők sem azok, mégis csak egyiküknek esik le, hogy mit is várnak tőlük - persze, mert ha mind tudnák, akkor nem lehetne ilyen izgalmas a film, nyilván.
Hazeldine szerencséjére a karakterek képesek kihúzni őt a szarból: a szószátyár, cinikus ürgét alakító Luke Mabby pazar. Egyenként tapos végig versenytársai idegein, amíg azok meg nem elégelik azt. Moralitás és szabad akarat, geciség. Meddig lehet elmenni a szabályokat betartva és kinek mennyit ér meg ez a meló?! Az bizonyos, hogy valaki emberélettel is fizetne, valaki pedig ettől okádná el magát, miközben ugyanannyira meg akarja szerezni, mint a többiek.
Mint mondtam: feszes thriller, remekül építkező karakterekkel, de annyira kár, hogy ennyire hülyének vagyunk nézve, hogy kapásból ki lehet találni ki a kakukktojás köztük, kik fognak bebukni. Viszont becsületére váljon, a végső győztes és a finálé a maga ravasz és kielégítően magyarázó módján remek érzékkel kapcsolja le a villanyt. Szóval Stuart Hazeldine azért még sincs akkora szarban, amiből saját maga ne tudna kimászni.
