Ennek is eljött az ideje, az autobotok és az álcák harmadszor is összecsaptak a vásznakon, hogy eldöntsék a világ sorsát. A legnagyobb kérdés pedig az, hogy a földönkívüli robotok végső csatája méltó befejezése lett-e Bay Transformers-trilógiájának? Nos, a sorozathoz képest minden bizonnyal, ám a Transformers-névhez képest viszont annál kevésbé.
Ha azt veszem, hogy a környezetemben anno jó páran a fagyott földig lehúzták a filmet, miközben a kritikák folyamatosan mennyországig dicsérő szavakkal illették, nem túl nagy meglepetés, hogy végül milyen két gondolatot váltott ki belőlem: 1, pozitívan csalódtam. 2, a negatív és a pozitív oldal is jogos. Neill Blomkamp rövidfilmje egész estés verzióvá bővítve ugyanis remekül példázza a társadalomkritika modern bemutatását, miközben az ál-dokumentarista opció néhol erősen áthajlik a nevetségesség határán túlra, ráadásul a végén ezt a fajta realista ábrázolást levetkőzi magáról. A District 9-ban mégis az a legszebb és legerényesebb vonás, hogy abszolút elgondolkodtatja és vitára készteti, megosztja a nézőit. De persze ha nem humánus, érző földönkívüliekkel, hanem kitaszított afrikai őslakosokkal rendezte volna meg első nagyjátékfilmjét Blomkamp, akkor inkább egy rétegdráma született volna belőle és a kutya nem beszélt volna róla ennyit. De Peter Jackson szponzorinjekciójának hála nem így történt.
Poszt-apokaliptikus vérbő vámpírmozi Jim Mickle agyából. Kerüljük ki a zsánerben elkövetett produkciókkal való összehasonlítást, mert nem volt olyan kritika, amely el ne lőtte volna az összes szóba jöhetőt. Inkább teszek két végpontot a meghatározásukra: vérgőzös-röhögős-gore és zavarba ejtően realista disztópia - az aszexuális korcsszerelmek nem férnek bele a képbe. Nos, a Stake Land a két végpontból inkább utóbbira hajaz minden innovatív szándéktól mentesen, viszont ahogyan mindezt csinálja az dicséretes: brutális, dinamikus sodrású, mocskosan karakterisztikus horror, amely mellőzi a felesleges giccset. Hát nem szép?
Nem semmi kis zúzdával lettünk gazdagabbak, hála a Drive Angry-nek, aminek értelme ugyan nem sok van, ám fergeteges pillanata annál több. Természetesen ez is egy olyan film, amit nem szabad komolyan venni, hanem csak élvezni kell, ahogy felbőg a motor, és durrog a shotgun, a rosszfiúk meg egymás után harapnak a fűbe, mert Nicolas Cage visszajött a Pokolból, és a haragja féktelen.
Kulcsfontosságú jelenettel indul a film: a frissen vásárolt marhacsordáját békésen terelgető Jed Coopert (Clint Eastwood) 9 lovas keríti körbe, majd kötéllel keresztülhurcolják egy tavon, hogy a túlparton felakasszák egy fára. A vád, hogy ellopta a csordát és megölte a tulajdonost. Jednek fogalma sincs, hogy miket hordanak össze, kap egy lehetőséget önmaga tisztázására, ám szerencsétlenségéből kifolyólag a története sántít, képtelen bizonyítani, hogy amit állít az nem hazugság. Lógnia kell. Tökéletesen illusztrálja a film, hogy az igazságszolgáltatás az emberhez méltó tárgyalástól fényévekre áll, az előítéletek által hozott döntések és az öncélú bíráskodás az uralkodó. Az igazság fehér vagy fekete, élet vagy halál. Ezt az alapfelállást igyekszik körüljárni a film, amit Jed sajátos módján kíván bemutatni, miután túléli saját akasztását és felcsípteti a seriff csillagot mellkasára. 9 ember, aki rossz döntést hozott felette: nekik bizony bűnhődniük kell.
Önmagunk a legnagyobb ellenségünk - ez a közhely most akkorát szólt, hogy a jobb fülemre megsüketültem. Nacho Vigalondo első nagyjátékfilmjére viszont abszolút igaz. Amikor mindenáron jobbnak és okosabbnak hisszük magunkat még saját magunknál is, az talán a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk. Hector (Karra Elejalde) ugyanis ezt teszi újra meg újra, amikor az időben visszateleportál csupán 1 órát. Mégis akárhányszor megteszi ezt sorra szüli a hibákat, amiket egyszerűen képtelen kijavítani és csak egyre bonyolultabbá teszi a saját cselekedeteit, ezáltal pedig a múltját, a jelenét, és a jövőjét. Mindez egy ártatlannak tűnő leskelődéssel kezdődik egy abszolúte nem vonzó lány meztelenségét vizslatva egy távcsővel. Ám amikor Hector közelebb merészkedik, egy befáslizott fejű erősen groteszk alak támadja meg és mártja belé papírvágó ollója pengéjét, ami után fejvesztve menekül, míg végül egy tudós(?) időgépének mélyén talál menedékre. Vagy pont, hogy ez lesz a végzete.
Jones kritikája:
Az van, hogy megint nem nagyon tudok (és nem is akarok) vitába szállni a neten fellelhető kritikák többségével, ugyanis bármekkora csalódást is jelentett számomra Matthew Vaughn előző képregényfilmje, a Kick-Ass, és bármennyire is gagyinak találom az X-Men trilógiát, a First Class bizony jó lett. Nem nagyon jó, de közel van hozzá.
A spanyol alkoholista zsarumatador, aki tahónak született és kész. Tipikusan az a film, ami elmesélve a kocsmában, az ötödik sörön túl, sokkal jobban üt, mint otthon önmagában. De még így is baromi mód szórakoztató és kellően bunkó ahhoz, hogy minden valamirevaló férfiember egy jót röhögjön miközben legurít néhány felest és nem zavartatja magát.
Az általam amolyan félistenként tisztelt Oshii Mamoru rendező urat remélem, már senkinek nem kell bemutatnom, de a teljesség kedvéért elmondom, hogy a világhírű Ghost in the Shell anime alkotójáról van szó, aki már az élőszereplős filmek terén is bizonyított, többek közt a 2001-es Avalon – Virtuális csapda című művével. A szakterületétől, vagyis a futurisztikus-fightolós témától szerencsére az Assault Girlsben sem távolodott el, amire mellesleg teljesen véletlenül bukkantam rá, mialatt céltalanul böngészgettem, és igencsak nagyot néztem, amikor az első percekben tudatosult bennem, hogy hoppá, én most egy Oshii-filmet nézek, és a képernyő túloldalán elterülő táj a továbbfejlesztett Avalon egyik helyszíne.
Valami gyerekkori visszamaradottság lehet nálam, hogy élek-halok a kalózos sztorikért, ezért a Karib-tenger kalózai sorozatot igazi kincsként tartom számon; imádom mindegyik részét. Természetesen az első az etalon, amit nem lehet überelni, így célszerű különválasztani a többitől, és ha így teszünk, akkor az Ismeretlen vizeken tökéletesen beleillik a folytatások sorába. Szerencsére semmivel sem rosszabb, mint a második, ill. a harmadik rész.
