Poszt-apokaliptikus vérbő vámpírmozi Jim Mickle agyából. Kerüljük ki a zsánerben elkövetett produkciókkal való összehasonlítást, mert nem volt olyan kritika, amely el ne lőtte volna az összes szóba jöhetőt. Inkább teszek két végpontot a meghatározásukra: vérgőzös-röhögős-gore és zavarba ejtően realista disztópia - az aszexuális korcsszerelmek nem férnek bele a képbe. Nos, a Stake Land a két végpontból inkább utóbbira hajaz minden innovatív szándéktól mentesen, viszont ahogyan mindezt csinálja az dicséretes: brutális, dinamikus sodrású, mocskosan karakterisztikus horror, amely mellőzi a felesleges giccset. Hát nem szép?

Központba egy fiatal srácot állít, - ki mást?! - akinek a vérszopók kinyírják a szüleit. Mert igen, csak úgy jönnek megmagyarázatlanul, véresen, brutálisan, törtetve a vér szaga után. Aztán előlép a sötétből egy kecskeszakállas Mister nevű fickó, karót döf a vámpírba, amely árvává tette a fiút, felkarolja és együtt róják az utakat észak felé, - az Új Éden nevet viselő hely, a normális élet utáni vágy reményében - közben pedig két kézzel irtják a férgeket - mialatt Mister szakmabelivé avatja az ifjú tanoncot. Aztán szól valami lehangolóan szomorú melankólikus zene, elnarrálja mivé pusztult a világ, hogy fagyott le a mosoly az összes ember arcáról. Keserű és lehúzó világkép, realista és életszerű - amelyet a fényképezés profi módon alá is támaszt.

Igazából a cselekmény végpontja kissé unalmas és lerágott, de az odáig tartó út kifejezetten élvezetes. Mondjuk a vallási herce-hurca jelentős részét én páros lábbal rugdaltam volna ki a forgatókönyvből, de ennek ellenére sem túl zavaró. A negatív jövőképet ugyan vámpírok szolgáltatják, de azok kinézetre inkább zombivá vedlenek, akik intelligenciahiányos ösztönlény mivoltjukból adódóan egyetlen dolgot akarnak: vért. De azt kurva gyorsan. Mert a csoszogó zombikkal ellentétben gyorsak és kíméletlenek. Pont ettől válnak az akciójelenetek hirtelenné és gyorssá, ritmust szőve a cselekménybe.

A film egyik legnagyobb baja, hogy nem teremt igazi kapcsolatot a nézővel. A karaktereket megismerteti velünk félig-meddig, de nem mélyíti el őket kellőképpen, így sem együtt érezni, sem szorítani nem tudunk értük, pedig a történetből kiszűrt emberi dráma megvalósíthatóvá tenné mindezt. Mister karaktere mondjuk pont ebből a titokzatosságból nyeri erejét: szinte zéró az ismeretünk róla, mégis az első megjelenésétől fogva kedveljük, de mikor a végéhez érkezve üresen köszön le - ami az addigi dramaturgiát tekintve egyáltalán nem meglepő - csalódottan válunk meg tőle.

A befejezés túlontúl direkt, semmilyen gondolatot nem indít, ugyanakkor nem is tereli negatív mederbe az addig látottakat. A Stake Land - másik - legnagyobb baja, hogy elkésett. Ha nem láttunk volna előtte a zsánerben több profira csiszolt művet, akkor most nagyon tudnánk neki tapsolni - annak ellenére, hogy azért hiányzik belőle jó néhány elem, amely meghatározóbbá tenné - de így marad egy korrekt poszt-apokaliptikus, melankólikus horrordráma, amely jó, jó, csak nem maradandó. 7/10