Ha humorról van szó, az angolokat egyáltalán nem kell félteni, hiszen értenek ők a nevettetéshez, még ha a módszereik enyhén szólva is sajátosak. Ezt a kijelentést pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a tavalyi év egyik legérdekesebb vígjátéka, a Wild Target, ami mellesleg Az érzelmes bérgyilkos című ’93-ban készült film feldolgozása.
A cím egy tipikus, Jackie Chantől megszokott kungfu-filmet sejtet, és ezt a borító sem cáfolja meg, de aki hagyja magát rászedni, azt könnyen csalódás érheti – hogy negatív, avagy pozitív csalódás, az azonban már egészen más kérdés. Az ugyanis már az első percekben világosan kiderül, hogy nem egy jól bejáratott akciókomédia zajlik szemeink előtt, hanem egy komoly történettel, jellemekkel és mondanivalóval rendelkező dráma.
Woody Allen filmjei nem a hidegháborúról, nem egymás ellen küzdő mamlasz robotokról, nem kék cgi-macskákról, de még csak nem is aszexuális púderezett vérszívókról szólnak, hanem a szerelemről, a szexről, depresszióról, érzésekről, amelyek meghatározóan jellemzik az embert, mint lényt, és amely mindig hálás téma egy író-rendezőnek - már ha jól tudja csinálni - és Allen bizony ezek közt, az érzelmi örvények közepette érzi a legjobban otthon magát, ahol hátradől a kényelmes kis bőrfoteljébe és szépen elkezd mesélni. Mi meg hallgatjuk, mert remekül teszi mindezt.
"Az élet egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, de semmi értelme nincs."
Ha a vesztesek kasztjába szorultál, akkor az esélyeid a zéróval vetekszenek. A zérónál pedig mindig van lejjebb. Nicholas Winding Refn trilógiája ezt a mélységet igyekszik bemutatni a dán alvilág minden szennyes és mocskos apró szilánkdarabján keresztül, ahol az élet vagy a család mit sem számít, ahol csak egy darab hús vagy, ahol semmit sem érsz, és ezért még tenned is kell. A Pusher első részében ismerhetjük meg Franket és Tonny-t, a második rész utóbbit helyezi előtérbe miután kijött a sittről.
Enyhén szólva is érdekes filmélménnyel gazdagodtam a koreaiak jóvoltából, akik fittyet hányva az amerikai hatásvadász produkciókon nevelkedett lelki világunkra, úgy elviccelik még a legdrámaibb perceket is, hogy sírni fogsz a röhögéstől.
Nem igazán lehet a hollywoodi horror-vígjátékokhoz hasonlítani, hiszen teljesen más elvet követ, de aki egy kicsit is jártas az ázsiai filmek terén, az tudja, miről beszélek. Itt nem a vér mennyiségén van a hangsúly, és nem is a sablonos helyzetek kiparodizálásán, hanem a sokszor teljesen érthetetlennek és logikátlannak tűnő képsorozatokon, amik általában a legváratlanabb pillanatokban csapnak le a gyanútlan nézőkre. Így fordulhat elő például az, hogy szétröhögjük magunkat egy halott kislány siratásán. Persze ez nem azt jelenti, hogy végig ilyen a film, sőt, már maga az alaphangulat is nyomasztó, amibe időnként belekontárkodik egy kis morbid humor.
Wes Craven 15 évvel ezelőtt hozott valami egészen friss hullámot az akkori horror-zsánerek közé, amit aztán most negyedjére folytatva újra meglovagol. De a folytatások pestisétől ezúttal képes elvágni magát a legújabb Sikoly, hiába tűnik első hallásra erőltetettnek és abszolút az esélytelenek nyugalmával vászonra küldött hatásvadász fogásnak. A Sikoly 4 önmagából parodizál, önmagától idéz, és mindezt rettentő stílusosan teszi. Nem válik nevetségessé - egy jelenetet leszámítva - ugyanakkor sokszor túloz és viccel, de mindezt anélkül teszi, hogy átbukna a peremen, és annak a bizonyos lónak a túloldalán landolna.
Nem hittem volna, hogy Seth Rogen valaha is egy álruhás igazságosztóként fog feltűnni a képernyőn, de a szuperhős-filmek virágkorában ugye bármi megtörténhet. Egy valami azonban mégis baromi ritkán történik, mégpedig az, hogy igazán ütős alkotást csodálhatunk a műfajon belül. A Zöld Darázs a felemás végeredmény ellenére is egy derék próbálkozás volt, de megerősítette a tényt, miszerint a minőségi szuperhős-filmek virágkora még várat magára.
Most jössz ki a sittről. Már várnak. Begyújtod a soron következő cigidet. Hazafelé tartasz, már ha lenne otthonod. Új lakásba visznek. Elhatározod bármi legyen, te oda, vissza a hűvösre többé soha nem mész. Befut az első meló. Elutasítod. Partit rendeznek a szabadulásod tiszteletére. Kiábrándító. A piti utcai simlisek félnek tőled, a cimboráid üdvözölnek. A családodra gondolsz, amiből egyedül már csak a húgod él, de ő is őrült és épp az alagsorban akarja magát megdugatni valami lúzerrel. Újabb cigire gyújtasz. Egy elbűvölő lánynak segítesz nehogy kirabolják. Később megjelenik a partidon. Elhívod dumálni. Felajánl egy lehetőséget, egy híres sztárra kell vigyáznod. Megadja a címet. Elsétálsz. Segítesz egy régi ismerősnek. Másnap. Cigi, aztán bekopogsz a házba, ahova irányítottak.
Megtörve az ázsiai filmek iránt tanúsított un-szimpátiámat rávetettem magam Bruce Lee mentorának történetére, hiszen a kung-fu filmek gyerekkorom meghatározó csapásvonalai voltak, ráadásul Bruce Lee rendrakásait kétpofára zabáltam. A kung-fu film, mint zsáner, nem állt tőlem messze fiatalként, de főleg Jackie Chan és Jet Li munkássága volt az, amit kifejezetten kedveltem, és persze az all-time nindzsafilmek azok, amelyek kitörölhetetlen képkockákat égettek a memóriám apró pórusaiba.
Jackie Chan nem sokat lazsált az elmúlt évtizedekben, és az sem zavarta különösebben, hogy majd’ minden csontját eltörte a forgatások során. A kínai színész/rendező/író/harcművész (és még ki tudja micsoda) a mai napig szinte futószalagon gyártja a filmeket, A katona már a 99. a sorban.
A forgatókönyvet maga Chan írta még jó 20 évvel ezelőtt, ám csak most nyílt rá lehetősége, hogy összehozza ezt a jelmezes produkciót, mely a Kína egyesítése előtti háborús időkben játszódik. A vej és a liang hadsereg egy olyan eldurvult csatája után járunk, aminek minkét oldalon mindössze egyetlen túlélője akad: egy liang katona (Jackie Chan), valamint egy vej tábornok (Wang Lee-Hom). A katona foglyul ejti a sérült tábornokot, és elhatározza, hogy hadizsákmányként egészen hazáig cipeli túszát, hogy majd a jutalmul kapott 5 hold földjén boldogan élhessen, míg meg nem hal. Az út azonban korántsem bizonyul zökkenőmentesnek; nem elég, hogy egy hataloméhes vej sereg vadászik rájuk, még a helyi nomád néppel is meggyűlik a bajuk.
