Most jössz ki a sittről. Már várnak. Begyújtod a soron következő cigidet. Hazafelé tartasz, már ha lenne otthonod. Új lakásba visznek. Elhatározod bármi legyen, te oda, vissza a hűvösre többé soha nem mész. Befut az első meló. Elutasítod. Partit rendeznek a szabadulásod tiszteletére. Kiábrándító. A piti utcai simlisek félnek tőled, a cimboráid üdvözölnek. A családodra gondolsz, amiből egyedül már csak a húgod él, de ő is őrült és épp az alagsorban akarja magát megdugatni valami lúzerrel. Újabb cigire gyújtasz. Egy elbűvölő lánynak segítesz nehogy kirabolják. Később megjelenik a partidon. Elhívod dumálni. Felajánl egy lehetőséget, egy híres sztárra kell vigyáznod. Megadja a címet. Elsétálsz. Segítesz egy régi ismerősnek. Másnap. Cigi, aztán bekopogsz a házba, ahova irányítottak.
William Monahan - ő írta a A téglát és a Hazugságok hálóját - első rendezése az angliai gengsztervilágba nyújt egy belépőjegyet, ahonnan Mitchell (Colin Farrell) szabadulni szeretne, ami nem könnyű, akkor sem, ha nem te vergődsz a tápláléklánc legalján. Ez a külvárosi angolság azonnal utat tör, szinte átgyalogol a tévéképernyőn és meggyújtja a cigidet, pedig még a gyengébb fajtából való. Az angliai környezet olykor egyszerűen jobban áll a gengszterfilm zsánernek, mint a nagybetűs USA-ban. Tipikus utcai jelenetek hűen visszatükröződnek, elegáns és dohányfüstös a város, pedig még csak dél körül lehet. A fények hidegek, a napfényes utak is már várják az esőt.
Minden eddig leírt szavam ellenére a London Boulevard nem az a velős, gyomorba vágó és izgalmas gengszterfilm. Természetesen ez is van benne, ugyanakkor néha beugrik a kocsiba és elmegy romantikázni, amit nem mindig lehet elnézni neki. A cselekmény eléggé kusza, ami az első rendezés számlájára írható - mindent bele akar sűríteni az elsőfilmes - ugrál a mélypontok között, nem minden bont ki és vezet végig kellőképp. Bele-bele kap ebbe meg abba, ezért sokszor hiányos az amit nyújt. Túl sok cselekményszálat ereszt az elején szabadjára, amiken aztán később nem tud úrrá lenni.
A karakterek elmélyítésében viszont olyan, mint profi játékos a pókerasztalnál. A főhős hiába hírneves gengszter, attól még ugyanúgy megverik, amikor rossz helyen és időben szarban hagyja a cimborája. Utána viszont vérfoltos és verejtékes arccal sétál bele az éjszakába, ami hihetetlenül hatáskeltő. A maffiavezér (Ray Winstone) könyörtelen és gyilkos természetében ott a beleivódott elegancia, a halkan elejtett bölcsességek, és az a kisugárzás, amitől a helyi kocsma kapucnis verőlegénye is lefossa a bokáját. Vagy ott a művész (David Thewlis), aki megfeneklett a drogokban, folyamatosan láncdohányzik és annyira elegánsan tudja elejteni a legválogatottabb káromkodásokat, hogy élvezet hallgatni. Egyedül a tömegiszonyos sztár-lány karaktere sótlan és furcsa kissé, de a történet szempontjából ugye létfontosságú.
Az akciójelenetek brutálisak, megfelelő tempóban kocognak és mindennemű habozástól mentesek. Néha kivárnak, feszültséget pumpálnak felénk, de mindig elvégzik azt, amiért kialakultak. A brit zenék szinte minden helyzetben hajszálpontosan céloznak, és most sem hibáznak.
A Colin Farrell ereiben csörgedező ír vér, maximálisan kiszolgálja a brit fenegyerek karakterigényét, ha kell egy pohárral töri be a krapek arcát, pisztolyt ránt ha szükséges, de valahogy mindig sugárzik belőle egyfajta nagyképűnek tűnő magabiztosság. Az angol környezetet pedig látszik, hogy százszorta jobban átérzi és élvezi.
A cselekmény, a forgatókönyv viszont nem lett elég markáns, nem forrt ki teljes egészében, ezért a végén bizony ott vár minket az olykor felbukkanó régi ismerős, a hiányérzet. Túl sok miértet hagy a film, a válaszokat pedig eldugja a rendező saját agyába. Valamiért mégis képes szimpatikus maradni az első perctől az utolsókig. Nem kihagyhatatlan, de egész szórakoztató időtöltésként szolgál. Alulról súrolja a 7/10-et.
