Nicolas Winding Refn Pusher-trilógiájának első része, a Koppenhágai gengsztervilág legaljáról tudósít, egy Frank nevű piti drogdíleren keresztül. Refn olyan megvilágításba helyezi az alvilág bugyrait, ami ellen egyszerűen nem érdemes vitába szállni. Térdig mocsokban gázoló, dokumentarista és reális látásmódjával éri el, hogy a legszkeptikusabb néző is félredobja fenntartásait és elhiszi, hogy amit lát, az Dánia realista alvilági szemete, amiben a barátság vagy a szerelem pont annyit ér, amennyit fizetnek érte.

Frank és haverja Tonny, tréningruhás suttyók, akik drogkereskedéssel tengetik mindennapjaikat, néha felelőtlenül, de a drogterjesztő képzés alatt elsajátított alapvető szabályokat azért betartva. A film rögtön egy üzlettel kezdődik, ahol azonnal érzékeljük, hogy a két piti bűnöző kispályás rangjuk ellenére, komolyan veszik az üzletet és ha 5 ezerrel kevesebb a lóvé, akkor a drog sem tartja versenysúlyát. A Pusher első fele, Frank (Kim Bodnia) megismertetésével tölti az időt, látjuk honnan szerzi a drogot, szem- és fültanúi leszünk Tonyval (Mads Mikkelsen) való beszélgetésének, ahol a puncik rejtelmeit vesézgetik - tökéletesen odaillő dialógus - majd megismerjük a szerb Milo-t, a koppenhágai alvilág legfőbb terjesztőjét, aki barátságos mivolta ellenére, a szívedet is kitépné és a szádba tömné, ha nem adod meg időben a tartozásodat. A cselekmény pedig pontosan efelé orientálódik, amikor Frank kezéből kicsúszik egy üzlet és rengeteg pénzzel kezd el lógni a szerbnek.

Napról napra bontakozik ki a film - egy hét kálváriáját bemutatva - amely aztán a teljes kilátástalanságba süpped, ahol már nincs idő, nincs újabb lehetőség, csak a most van. Frank végiggázol a kapcsolatain, a kudarcok pedig egyre tetőződnek, a tartozás mértéke nő, és amikor már tudod, hogy a legközelebbi találkozáskor kivágják a térdkalácsaid, akkor nem tűnik őrültségnek kirabolni egy másik dílert, még akkor sem ha egy edzőteremben veszik körül kigyúrt állatok . A golyónál ők sem erősebbek. Persze a teljes elkeseredettség előtt Frank megmozgat minden kapcsolatot, amely képes lehet pénzt szülni számára, azonban eredménytelenné válik a sok kísérlet. A lejtő hosszú és Frank még csak a felénél jár, ezért úgy gondolja van még ideje. Prostituált barátnőjével találkozik, döglik a tévé előtt egy spangli társaságában, az idő pedig pénz, mint tudjuk, és kezdetét veszi a rohanás, az őrült pénzhajhászás, amiért bármilyen kapcsolat feláldozható, amiért képes valaki hazalátogatni csonka családjához, ami a lehető legmélyebb szégyennel tölti el, de nincs más esélye - csontig hatoló jelenet, amiben Frank arcára kiül minden őszinte érzelem és szégyenérzet, iszonyatos örvényű drámai pont.

Frank képes kislisszolni a halál előszobájából, az egyetlen kiút eltűnni a városból, amiben már helyet szorítana a belé totálisan szerelmes prostiba, s amikor már úgy tűnik minden összejön, akkor zuhan a legmélyebbre. Egy teljesen a semmiből felkapaszkodó látszólagos esélyre is rábólint, mintha sosem gondolta volna komolyan, hogy képes lenne itt hagyni ezt a helyet. Refn mielőtt végleg elhúzná előttünk a függönyt, ott hagy minket a gödörben, kilátástalanul, a nullával egyenlővé téve, ott ahová nem ér el semmilyen kéz, ahol nincs segítség. Mindent ránk bíz. Talán így a legjobb.

Kim Bodnia és Mads Mikkelsen remekül helyezi térbe, a két kisstílű dílert, ráadásul Frank elhidegülése minden emberi lénytől, rettegése és a semmibe való menekülése zseniális alakítás. Refn a lehető legjobb színészeket szerezte meg első rendezéséhez, ami nem makulátlan ugyan, de határozottan hiteles és egyedi, a maga mocskos és véres módján pedig gyönyörű produkció. 8/10.