A kihalóban lévő akcióhősök közül talán Jason Statham az utolsó, aki még próbálja életben tartani a műfajt, és kísérletet tesz arra, hogy ne felejtsük el milyen, amikor nem CGI-harcosok uralják a vásznat és valódi robbanások szakítják szét a dobhártyánkat. Amíg ilyen egyszerű és fasza filmeket hoz el nekünk, életben tartva a reményt, addig csak elismerő bólintásokkal igazolhatjuk őt vissza.

Miután a 2000-res évek elején Bruce már egy ideje nem kapott tökös, mosópor helyett vérfoltokkal dúsított trikóban gyilkoló, pazar egysorosokkal teli szerepet, ezért a Sin City előtt még megkörnyékezték, egy inkább a thrillert előnyben részesítő, de még korrekt akciófilmnek is betudható produkcióhoz. Bruce így semmiképp sem akart csalódást okozni, még ha a túszfilmek megszokott kliséi nem feltétlen pörgős hullagyártást vetítettek előre, ő akkor is inkább hozta a kemény, a családja érdekében minden idegesítő parasztot eltávolító zsarut, mint a lélekben megtört túsztárgyalót. Na jó, ez utóbbiból is kellett valamit mutatnia, amit ha John McClane meglátott volna, akkor két egysoros oltás után a karján nyomta volna el a cigicsikket.

Hollywood már jó ideje remake-lázban ég; valahogy nem akaródzik a filmeseknek megerőltetni agytekervényeiket, ezért aztán néha olyan klasszikusokat ásnak elő vérfrissítés céljából, mint például a Farkasember. Valami felsőbbrendű hatalom azonban nem vette jó néven Mark Romanek próbálkozását, és különböző újraforgatások, átírások, rendezőváltások, valamint jelentős csúszások árán végül Joe Johnston vezénylete alatt készülhetett el a film.

Érdekes, hogy Norvégia kisujjból kirázta azt, amire Hollywood az utóbbi években képtelen volt. Hiába kaszált a Paranormal Activity és hiába született egy Cloverfield, a kézi kamerás műfajban tett kirándulások többnyire seggen aluli próbálkozások voltak. A norvégok viszont egy remek és egyben viccesnek hangzó ötlettel előállva forgattak áldokumentarista filmet egy bizonyos vadászról, aki nem medvéket gyilkol esztelenül, hiába hiszi azt minden jött-ment.

David O. Russell bármennyire akarta, hogy Micky Wardról szóljon a rendezése, ez a film bizony Dicky Eklundról szólt. Az ő karaktere uralkodott minden képkockán, kiszorítva minden "vetélytársat", aki csak megpróbálta elvenni tőle a vásznat. A Fighter nem olyan, mint Stallone Rockyja vagy akár az Eastwood profizmusából születő Millió dolláros bébi, hanem egy "családi tabló" ahol a boksz csak amolyan hagyaték, amivel kiszabadulhatnak a kisvárosi környezetből.

A Fighter egyik legnagyobb baja, hogy Oscarra gyúrták. Kidolgozták a drámai izmokat, a környezet bemutatását kockahassá edzették, és ezt bizony szinte minden pillanatában érezni lehetett. Nem mondom, hogy ezért vállalhatatlan film volna, mert azzal nagy hülyeséget állítanék, de aki tudja, hogy milyen filmeket vezetnek Oscar bácsi elé, az szemrebbenés és vita nélkül oda sorolná.

A két testvér kezdeti bevonulása abszolút lefekteti azt az alapot, amire aztán a rendező mindent felépíthet és nem kell attól félnie, hogy összeroskad a műve. Micky (Mark Wahlberg) a szerény fiatalabbik testvér szerepében próbálja eltűrni, hogy a bátyját, Dickyt (Christian Bale), dicshimnuszok zengik körbe a hatalmas családból akármerre jár, és a csillapíthatatlan drogfüggőségét pedig mindenki besöpri a szőnyeg alá, mintha nem létezne. Pedig ott van - erre C. Bale, ismét emberfeletti fogyása a példa - de a kisvárosban mindenki hallgat, miközben Dick folyton arról a hatalmas mérkőzésről beszél, amit kiütéssel nyert meg Sugar Ray ellen és hogy ő Lowell büszkesége. Mickyt a család veszi körül minden oldalról, a testvére edzi, az anyja pedig a menedzselési ügyekben intézkedik. A fiatalabbik testvér nagy meccsre készül, amit a pénz, egy nátha, és az a bizonyos "most szállt le a kanapéról" kijelentés húz keresztül, ami aztán csúnya vereségbe torkollik és teljesen felemészti a váltósúlyú bokszolót, ezért a dolgoknak változniuk kell.

„Végül mindannyian ribancok leszünk”

Ha a címből nem lenne világos, melyik nem képviselőinek készült a film, az első percek eloszlatnak minden kételyt. Három lengén öltözött ribi száll ki libasorban egy kocsiból – ezt mi lassítva, ill. a melleikre zoomolva követhetjük nyomon. Hamarosan kiderül, hogy a Hel, Camero és Trixie által keresett gyémántok valahol a közelben vannak elásva, ezért aztán ásót ragadnak, és kezdődhet a terület átfésülése.

Igen, ennyi a történet. Hogy egy kicsit megcsavarják, bizonyos időközönként flashbackek segítségével haladunk visszafelé az időben, a végére pedig teljesen összeáll a kép (igaz, addigra már rég rájött mindenki a csattanóra). A flashbackek kivételével az egész film egy aprócska helyszínen játszódik, ahol a csajok szorgalmasan ásnak. Természetesen még ezt a bonyolult műveletet is pucsítva, magukat simogatva végzik, gondosan belassított felvételeken. Amikor pedig elfáradnak, vízzel locsolják egymást. Igen, lassítva.

Közben néha egymásnak esnek (mindenféle értelemben), meg felbukkan pár érdekes karakter is, akikkel szinte egytől-egyik összetűzésbe keverednek a lyányok. A fightok során pedig spriccel a vér, törnek a csontok, szakadnak a ruhák és a kemény beszólások sem maradnak el. Mind a pusztakezes, mind a lövöldözős harcok iszonyú nevetségesek, ám annál szórakoztatóbbak, ráadásul nem egyszer - könnyen észrevehetően - vetített háttér előtt zajlik minden.

Gagyinak tűnhet a film az eddig leírtak alapján, és az is. Csakhogy szándékosan gagyi. A Bitch Slap ugyanis a ’70-es évek exploitation filmjeinek állít görbe tükröt, így a szexi, fegyveres apácától kezdve a stílus minden jellegzetességét kifigurázza. A színészek szándékosan eltúlzott alakítással növelik a gagyi-faktort, és ahhoz sem kell túl szemfülesnek lenni, hogy észrevegyünk néhány hihetetlenül vicces cameot a ’90-es évek sorozataiból.

Több lehetőség is rejlett a témában, de még ebből az egysoros történetből is kihoztak egy meglehetősen szórakoztató és szándékosan rossz filmet, amiben többször látni a szereplők melleit, mint a fejüket. Hibái és hiányosságai természetesen vannak, ezért csak 7/10 lett a vége.

Ez ütött. Írás Jonestól van, ott lehet olvasni, én csak pár képet közlök le, meg azt, hogy ha odabaszós thriller kell estére a hawerokkal, akkor ezt nyugodtan választhatod.

Szörnyfilmek már az ’54-es Godzilla előtt is léteztek, melyek közül a leghíresebb az amerikai King Kong (1933) volt. Az ’50-es évek végén egy igencsak érdekes ötlet pattant ki Willis O’Brien agyából (akinek mellesleg a Kong speciális effektjeit köszönhetjük). Kitalálta ugyanis, hogy visszahozza a mozikba az óriásgorillát, akinek a folytatásban egy hatalmas, különböző állatok testrészeiből összetákolt szörnyeteggel, Frankensteinnel kellene megküzdenie. Az amerikai stúdiókat azonban – vajon miért? – cseppet sem érdekelte a dolog, ezért a projekt hosszú bolyongás után Japánban kötött ki, ahol a Toho stúdió fejesei végül rábólintottak, azzal a feltétellel, ha Frankensteint Godzillára cserélik…

A történet szerint egy gyógyszeripari cég vezetője óriási felfedezést tesz egy eldugott szigeten: nem elég, hogy különleges, nyugtató hatású bogyókat talál, de egy hatalmas szörnyeteg létezése is a fülébe jut. Rögtön el is küldi két emberét a szigetre, hogy próbáljanak meg több bogyót kicsikarni a szűkmarkú bennszülöttekből, de ami még ennél is fontosabb: ha meggyőződtek róla, hogy valóban létezik, akkor fogják el King Kongot, majd szállítsák Japánba. Sajnos a hajóút során problémák adódnak, aminek következményeképp az elszabadult gorilla kontrollálhatatlanul a szigetország felé veszi az irányt. Időközben Godzilla is előtör jégbörtönéből, és hogy még nagyobb legyen a felfordulás, szintén Japánt veszi célba.

A Coen testvérek az előző banális rendezésük után visszatértek ahhoz a műfajhoz, amiben egyszer már alkottak egy mesterművet. Ezúttal finomabb peremen mozognak, szinte brutalitásmentesen. A True Grit ugyanis egy western köntösbe bújtatott mese, ahol a karakterek mozgatnak mindent, ahol az érték velük együtt születhetett csak a vászonra.

Jason Friedberg és Aaron Seltzer megint tréfarépát reggeliztek, és ezúttal az érthetetlenül nagy sikerű Alkonyatot pécézték ki maguknak, hogy szokásukhoz hűen hasfájásig röhögtessék a paródiák kedvelőit.

Leginkább az első rész alapján építették fel a történetet. In medias res kezdés után láthatjuk, amint Becca megérkezik Sporksba, majd közeli ismeretséget köt a fancsali Edward Sullennel. Ehhez azonban a szokatlan testi változásokat átélő Jacobnak is lesz egy-két szava, de közben idegen vámpírok támadnak Beccára, és még a Zolturi is bekavar.

Stephanie Meyer története Bella jellemétől kezdve a farkasembereken át a csillogó vámpírokig rengeteg magas labdát ad, amit a poéngyáros duó kíméletlenül le is csap. Sajnos egy egész estés filmhez ez nem bizonyult elégnek, így máshonnan is merítettek a fiúk, és még így sem éri el a játékidő a másfél órát. A film második felében érezhető színvonalcsökkenés miatt azonban ez aligha jelent problémát. Nem mintha különösebben nagy lenne a minőségromlás, de az első 40 perc tömény poénzuhatagához képest érezhetően csökken a lendület.