Nem sok mindent tudtam erről a filmről, csak kíváncsi voltam rá, a kevés információ ellenére. Talán ezért is vágott orrba a 24. perc környékén a témája. Enélkül viszont baromi nehéz lenne ajánlani a filmet, mert szerintem így sem figyeltek fel rá túl sokan. 3 gyermekkori barátról szól,  akiket Carey Mulligan, Andrew Garfield és Keira Knightley személyesít meg. Ők "klónok", donorok, akiket azért hoztak létre, hogy miután elérik a felnőtt kort, a szerveiket eladományozzák.

Mondjon bárki bármit, Shyamalannak igenis jó ötletei vannak. Más kérdés, hogy újabban ezekkel az ötletekkel nem igazán tud mit kezdeni, ráadásul rossz döntések sorozatát hozza, így az Ördögöt is lepasszolta, pedig – ha nem is állította volna helyre a léghajlítós borzalom által megtépázott hírnevét -, mindenképpen jót tett volna az imidzsének.

Az ötlet jelen esetben annyi, hogy öt egymást nem ismerő ember egy liftben reked, és közülük valaki nem más, mint az ördög „álruhában”. Az alapszituáció tehát borzasztó egyszerű, mégis nagyon érdekes, és még egy nem túl bonyolult, de többnyire izgalmas és fordulatos történettel is sikerült keretbe foglalni. A bajbajutottakon egy nyomozó meg két biztonsági őr igyekszik segíteni, akik kamerán keresztül követik az eseményeket. A sztoriról nem is kell tudni ennél többet, mert minden apróság jelentősen rombolhatja az élményt.

Roman Polanski botránya és az utóbbi időben elég viharosan megtépázott életének kapcsán bennem csak az a kérdés merült fel, hogy mennyire lesz ez hatással a készülődőben lévő alkotására. Persze azért kíváncsi lennék, hogy a vádakból és pletykákból mi az igaz, de ebbe most ne menjünk bele. Aki látott már filmet a rendezőtől, az tudhatja, hogy nem a közönséghajhászat a fegyvere, egyéni stílusban tükrözi vissza, amit be kíván mutatni a mozgóképpel.

Egy időben sokat adták a tévében, de én még csak most láttam először ezt a spagettiwestern-vígjátékot, melyben a verhetetlen páros, Bud Spencer és Terence Hill utoljára osztja együtt a pofonokat.

Közeledik a karácsony, és a mama szeretné otthon tudni az egész családot, ezért levélben üzen bajkeverő fiainak, hogy térjek haza az ünnepekre. A nagydarab, mogorva Moses és az izgága, agyafúrt Travis épp egy bandita kézre kerítésén fáradoznak, de számításaikba több hiba is csúszik. Megjárják a börtönt, banditák fogságába esnek, összetűzésbe keverednek a sheriffel, ráadásul egy medve is eltűnik a helyi állatmenhelyről.

A történettel ezúttal sem vesződtek sokat, a hangsúly így szokás szerint a poénokra és a bunyókra helyeződik. Mindkettőből elbírt volna többet a forgatókönyv, de a már jól ismert Bud Spencer – Terence Hill hangulat gondoskodik róla, hogy gyakori időközönként kiüljön az a bizonyos vigyor az arcunkra.

A színészpáros jócskán megöregedett, nem olyan fürgék már, mint egykor, de azért még így is le a kalappal előttük, mert a bunyók, amiket összehoztak (főleg a film végén), bármelyik produkciójukban megállnák a helyüket.

Miután Thomas apja életét veszti a háborúban, a kisfiú édesanyjával együtt elköltözik a városból. Egy kis faluban találnak otthont, ahol életük lassan összefonódik a magányos, mogorva ezermesterével, aki szintén hatalmas terhet cipel a szívében.

Jonathan Toomey magának való figura, aki igyekszik kerülni mindenféle emberi kapcsolatot. Különös viselkedésének köszönhetően a helyi gyerekek csipkelődéseinek céltáblájává válik. Úgy gondolják, hogy a remeteként élő „Szundi” sötét titkokat őriz, és azért készít ládákat, hogy azokba zárja a komisz kölyköket.

Mr. Toomey nagyon tehetséges faragó, és bár a munkái nagyon szépek, hiányzik belőlük valami, ami igazán mesterivé tehetné őket. Amikor elvállal egy munkát, miszerint a kis Thomas apjától örökölt, de sajnálatos módon elvesztett betlehemes készletét kéne újra kifaragnia, még nem is sejti, hogy rövidesen minden megváltozik majd. Míg ő faragni tanítja Thomast, addig a fiú lassacskán rávezeti arra, hogyan leheljen életet a műveibe.

Gondolom, nem én vagyok itt az egyetlen, aki gyerekként megpróbálta meglesni a Jézuskát -  amint épp a karácsonyi ajándékok fa alá helyezésének titkos műveletét hajtja végre – persze sikertelenül. A Polar Expressz főszereplője is hasonlóan kíváncsi természetű, csak amerikai lévén ő értelemszerűen azért hegyezi a fülét, hogy vajon meghallja-e a Mikulás száncsengőinek csilingelését. Legnagyobb meglepetésére azonban a ház előtt nem rénszarvasok húzta szánt, hanem egy hatalmas vonatot talál. A kalauz egy északi-sarki túrára invitálja hősünket, aki természetesen él a lehetőséggel, hogy sok más pizsamás gyerek társaságában, egy veszélyes és kalandos út során eljusson a Télapó birodalmába.

Nem mondhatnám, hogy újszerű, azt meg végképp nem, hogy kiszámíthatatlan fordulatokban gazdag a történet, de gyerekeknek készült, és nekik valószínűleg teljes mértékben megfelel. Azon felül, hogy végtelenül egyszerű, kissé a Karácsonyi énekre is hajaz, de ezt a szálat egy nagyon jó utalással sikerült a helyére tenni egy olyan jelenetben, ahol egy bizonyos formában még maga Scrooge is megjelenik. Az ilyen ötletek miatt működik a dolog, és lesz érdekes a film, de vannak negatívumai is. A feszültségkeltésre való törekvés például elég vérszegényre sikerült, mert nagyjából az teszi ki az egészet, hogy valami leesik vagy felkapja a szél, hőseink pedig kétségbeesetten kapkodnak utána. Amikor rövid időn belül harmadszor is elismételték ezt, azt már kicsit soknak éreztem.

Ha megkérdeznék véletlenszerűen egy huszonévest, hogy az elmúlt pár évből mondjon egy zenés kultfilmet, akkor szinte biztos, hogy kapásból a BC-t vágná rá. Persze kevesebben tudják talán, hogy ott van a Nesze neked Pete Tong, ami szintén zseni a műfajban, de mégis Kalkbrenner akkora visszhangot váltott ki 2008-ban ezzel a filmmel, hogy azt még ma is hallani.



A film olyan, mint egy bazi hosszú videóklipp a Kalkbrenner albumhoz. Rengeteg remekül megkomponált kép, zene, drog, vizuális szemcukorkák. És van benne, úgy 20-30 perc történet is. Utóbbi, ami állítólag a DJ életéből kiragadott eseményekből és fikcióból építkezik. Egyetlen bajom nekem ezzel a történettel az volt, hogyha körülnézünk a világban DJ-k terén, akkor a nagy részüknek hasonló élete lehet. Diszkóban töltött gyermekkor és a drogokban való lubickolás. A különbség az, hogy Icarusnak nagyobb tehetsége van a zenéhez, mint mondjuk pár átlagos dj-nek, na és persze az, hogy ő megjátszotta, mi lenne ha az albumhoz csinálna egy filmet is. Bejött neki, nagyon. Az más kérdés, hogy ez az önpromó mennyire szúrja egyes emberek szemét, mert akárhonnan nézzük, ez bizony elég durva reklám az albumnak. De, mint mondtam bejött.

Én személy szerint nem rajongok az albumért, a filmből két szám volt, ami igazán tetszett, de mindenképp jól csúsztatták az adott jelenetek alá a trackeket ezt el kell ismerni. Filmként tekintve rá, nem nézve mögöttes hátteret sem semmit, egész korrekt alkotásról beszélünk, ami simán le bír kötni másfél órára. Hát, ha még szereted ezt a zenét.

Színészeket tekintve, azt leszámítva, hogy Kalkbrenner végül is magát hozza nagy részben, semmi gond nincs. Meg hát jól játszik, élvezi a zenét, partizik, akár egy Dj. És talán az egyik (nagyobb) pozitívum az NDK jelleg teljes mellőzése. Nem érződik rajta az a teljesen rossz németfilm érzés, nem zavaró a nyelv, és nem a Balatonon minden évben feltűnő tipikus deutsch arcok szerepelnek benne. Számomra ez mindenképp előny, mert különben végig se tudtam volna nézni, ehhez képest még tetszett is. A doktornő volt talán zavaró itt-ott, nem tudom pontosan miért, csak néha irritált ahogy megjelent a vásznon.

A dráma részét jól vetették papírra, majd jól ültették át a képernyőre. Nem éreztem, hogy hamis érzelmekkel vagy súlytalan dolgokkal dobálóztak volna. Végig megtartott a film, csak a végén engedett a szorításból, aztán be is nyomtam abból a két számból az elsőt.

A vége egyáltalán nem meglepő, már az elején tisztában lehetünk vele, hogy mivel fogják zárni soraikat. A kiszámíthatóság ellenére, ezt pont elfelejtjük az egész film alatt, csak a végén ugrik be, hogy hát persze. Hogy ez miért van? Mert működik a film. Ezért egy 7/10-et mindenképp megérdemel, az újranézés viszont biztos, hogy csak több év elteltével fordulhat elő. Ha meg nem akkor így jártam:).

Nem nagyon áradozott senki erről a filmről, ezért én se vártam sokat tőle, és talán ez is közrejátszott abban, hogy milyen jól elszórakoztatott a Centurion.

Neil Marshall rendező egy nyúlfarknyi ötletből építkezett, és nem azt mondom, hogy sikerült kihoznia belőle a maximumot, de azért szépen felépítette a filmet. Ami rögtön szimpatikussá tette számomra, az a viszonylag rövid, bő másfél órás játékidő. A történelmi filmek többségéhez képest nem akar nagyra törni; egyetlen célja a szórakoztatás, ami ugyan néha a hitelesség rovására megy, de ettől még egy izgalmas, gyors sodrású mozit kapunk, ami nem tesz felesleges köröket, nem viszi túlzásba a drámát és egy pillanatra sem válik unalmassá vagy giccsessé.

Avagy hogyan kell nyomasztó akciódrámát készíteni Michael Caine-el. A napokban beugrott, hogy van ez a bosszúfilm, ráadásul angol, úgyhogy még tökös is (gondoltam) és igazam lett. Egyébként témáját tekintve egyből a Gran Torino villant be Eastwooddal, de tényleg csak felületesen, mert az teljesen máshogy játszódik le, mint a szóban forgó film. Csak azért, mert itt is szemét fiatalok, herkás utcagyerekek ellen kell felszólalnia egy idős, háborút megjárt öregembernek.

A mostani animációs kínálatot figyelembe véve, a Despicable me nekem simán várós volt. A tréler meggyőző volt, Imdb-n jó pontszámmal szerepelt (még mindig: 7.6) és úgy tűnt, hogy a sztori kiemelkedik az elburjánzott gyerekmese klisé rengetegből. Minden adott volt, mégsem éltek vele teljes mértékben. Hiszen a Gru olyan lett, mint a mostanság születő mesék jelentős százaléka: aranyos történet cseppnyi szomorúsággal, jó karakterekkel és kevés érdemleges humorral.

A sztori egy született gonosztevőről szól, Gru-ról, akinek az élete abból áll, hogy gonoszságokat követ el. Most viszont feltűnik egy vetélytárs, Vektor, aki ellop egy piramist ezzel pedig feladja a labdát főszereplőnknek, aki úgy dönt visszavág. Méghozzá úgy, hogy ellopja a holdat az égről. A csavar az, hogy örökbe fogad 3 lurkót, akik a tervéhez kellenek, és miután felhasználta őket, megszabadul tőlük. Természetesen itt kerül homok a gépezetbe, mert megszereti a kölyköket, aztán jön a bonyodalom. A film legnagyobb ászait még nem említettem, ők a Minyonok, akik Gru segítői lényegében, kis együgyű sárga törpék, akiken sokat lehet mosolyogni. Egyértelmű favoritok.