Ha humorról van szó, az angolokat egyáltalán nem kell félteni, hiszen értenek ők a nevettetéshez, még ha a módszereik enyhén szólva is sajátosak. Ezt a kijelentést pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a tavalyi év egyik legérdekesebb vígjátéka, a Wild Target, ami mellesleg Az érzelmes bérgyilkos című ’93-ban készült film feldolgozása.

Rose azzal keresi a kenyerét, hogy hamis festményeket állít be igazinak, majd ad túl rajtuk, ezért nem is csoda, hogy előbb-utóbb az egyik feldühödött áldozata egy bérgyilkost küld a nyakára. Ráadásul nem is akármilyen bérgyilkost, egyenesen Victor Maynardot, a szakma legjobbját. Mr. Maynard azonban egy egész napig tartó sikertelen próbálkozás után ahelyett, hogy megölné a lányt, mikor alkalma nyílik rá, inkább megmenti az életét, és a véletlenül hozzájuk csapódó Tony-val együtt egy szállodában rejtőznek el. Pechükre éppen abban a hotelben szállt meg Victor munkaadója is, aki rövidesen újabb bérgyilkost küld a szedett-vedett társaság után.

Kétlem, hogy létezne az emberi fajnak olyan egyede, aki még ne látott volna ehhez hasonló történettel rendelkező filmet, de itt nem is ez a lényeg, hanem az atmoszféra, ami egyrészt könnyed eleganciával ruházza fel a Wild Targetet, másrészt pedig hihetetlenül szórakoztatóvá teszi. Jonathan Lynn rendező a humor egy igen széles skálájáról válogat, és valódi poénáradatot zúdít ránk. Rengeteg helyzetkomikum van, melyek jelentős része a karakterek különbözőségére épül, de a véletlennek is rendkívül fontos szerep jut. A fordulatokra időnként számítani lehet, ám néha egészen meglepő dolgok történnek, és garantáltan kibuggyan a nevetés a legfaarcúbb nézőből is, például az autós üldözéses jelenetnél, ahol hőseink egy Minivel száguldoznak London utcáin.

A Bill Nighy által zseniálisan életre keltett Maynard a legérdekesebb karakter. Ő a legjobb bérgyilkos, de egyúttal a legszerencsétlenebb is, mivel képtelen becsajozni, az anyja meg már egyfolytában rágja a fülét, hogy 54 évesen ideje lenne az utódról gondoskodni, aki majd továbbviszi a családi vállalkozást. Victor éppen ezért megpróbál két legyet ütni egy csapásra: a bájos Emily Blunt által megformált Rose elcsábítása mellett Tony-t szeretné kiképezni utódjául. A srác szerepében Rupert Grintet láthatjuk, aki ezúttal varázspálca helyett pisztollyal és karddal hadonászik. Karaktere kissé olyan érzést kelt, mintha utólag erőszakolták volna a forgatókönyvbe; elég feleslegesnek hat, nem sok vizet zavar, de számos emlékezetes poén mégis az ő nevéhez köthető.

Volt néhány pillanat, amikor kis híján elaludtam, de szerencsére mindig sikerült kizökkentenie a filmnek ebből az állapotból, és többnyire széles mosoly ült a pofámon, sőt, nem egyszer fel is kurjantottam örömömben. 7/10-et osztok most ki erre a mókára, és mint az angol humor nagy kedvelője, remélem, hogy sok ehhez hasonló alkotás fog még napvilágot látni.