Ennek is eljött az ideje, az autobotok és az álcák harmadszor is összecsaptak a vásznakon, hogy eldöntsék a világ sorsát. A legnagyobb kérdés pedig az, hogy a földönkívüli robotok végső csatája méltó befejezése lett-e Bay Transformers-trilógiájának? Nos, a sorozathoz képest minden bizonnyal, ám a Transformers-névhez képest viszont annál kevésbé.

Ami mindenképpen dicséretes, hogy a rendező uraság hallgatott a rajongók szavára – igaz, hogy csak fél füllel, de akkor is hallgatott -, és a kínosan gagyi, óvodás szintű poénokkal kicsit óvatosabban bánt, mint az előző részekben, és a robotbunyóknál is igyekezett olyan beállításokat alkalmazni, hogy azért lássuk is, kik vannak a képen, és mit alkotnak épp. Történetírással megint nem sokat vacakoltak (minek is az egy Bay-filmbe?), ezért én se mennék most bele részletesen. Elégedjetek meg annyival, hogy Sam Witwicky miután kétszer is megmentette a világot, kissé unalmasan tengeti hétköznapjait új csaja, Carly társaságában, miközben izgalomra vágyik, és ezt rövidesen meg is kapja, amikor kiderül, hogy az álcák már megint nem bírnak magukkal, és az emberiség életére törnek.

Valójában a sztori a kurtasága ellenére sem rossz, hiszen az alternatív holdraszállástól kezdve az összeesküvésig van benne minden, szóval egy Transformers-filmbe bőven elmegy, csak a két és félórás játékidőhöz nem elég sajnos, még úgy sem, hogy az utolsó 60 percben szinte csak megállás nélküli zúzást kapunk. Az előtte lévő másfél óra viszont néhány jó pillanatot leszámítva eléggé semmilyen lett, és úgy éreztem, hogy feleslegesen ültem szét a seggemet; bele lehetett volna passzírozni mindezt egy jó 30-40 perccel rövidebb intervallumba is. Sam szokás szerint sokat bénázik, Optimus bölcs monológokat folytat, és apró robotok hiszik viccesnek magukat, a Megan Fox-pótlék Rosie Huntington-Whiteley meg nagyjából ugyanazt csinálja, mint elődje: szűk ruhákat aggat magára, és csodálkozva bámul a magasba.

Amit eddig minden TF-filmből hiányoltam, az az autobotok részletesebb bemutatása lenne, hiszen az akciójeleneteken kívül nemigen látjuk őket, és három rész után még mindig nincs fogalmam arról, hogy Optimuson, Űrdongón és Acélfejen kívül még egyáltalán hányan vannak és miféle robotok is tarkítják a felhozatalt? Amikor azonban harcra kerül sor, keményen odateszik magukat, akárhányan is legyenek, és közben szorgalmasan irtják a random álcákat. A már említett utolsó egy óra káprázatos: a robotok végigsöpörnek a csatatérré változott Chicagón, mi meg tátott szájjal bámulunk ki a szemüveg mögül – nemigen tehetünk mást. Bay minden idők egyik legnagyobb zúzdáját nyomja a képünkbe majd’ egy órán keresztül, ráadásul mindezt anélkül, hogy akár egy pillanatra is lankadna a figyelmünk. Az akció magasiskoláját láthatjuk a létező legkorszerűbb kivitelezésben, és ez azért valamilyen szinten képes elfeledtetni velünk a film hiányosságait.

Hogy ez lett-e a legjobb Transformers-film, azt így nem jelenteném ki, de mindenképp a leglátványosabb. Nyári blockbusternek nem utolsó, de tény, hogy semmit nem tesz hozzá tartalmilag az előző részekhez, és az orbitális zúzások ellenére is hamar felejthető, így a végeredményt egyedül az Imax-élmény húzza fel 7/10-re.