Egy férfi fekszik a földön, fején vércseppektől csillogó nejlonzsák, ami behorpad majd felfújódik a ziháló lélegzetvételtől. A test feltápászkodik, kezei hátra szorítva, megkötözve, majd vakon elkezd futni előrefelé. Rátér az útra, ahol elüti egy kocsi. A sofőr kiszáll, látja, hogy az illető vérzik, meg van kötözve és egy zsák van a fejére szorítva. Kiszabadítja, a férfi arca fürdik a vérben, pánik közepette visongatja, hogy adja neki oda a mobilját a zsebéből. Mondja a számot, a sofőr tárcsáz, majd odatartja a megkötözött férfi füléhez a telefont. A vonal túlsó végén a fickó lánya veszi fel a kagylót. A férfi azt mondja: Ne engedj be senkit, míg a rendőrség oda nem ér, jó? A lány válaszol: Apa...Itt vannak. Lelőtték anyát.
Nyugi, nem törekszem puszta gonoszságból minden áron spoiler-gyilkos lenni. Az előbb vázolt jelenet a cselekmény első 5 perce. Így kezdődik ez a spanyol horror-thriller amelyből az első jelenet csak egy diszkrét, málnaszörpös matiné-ízelítő. Ugyanis a Secuestrados egy gyilkos-realista erőszaksűrítmény, amelyben a gonosz elveszi amiért jött, nem érdeklik a magyarázatok és a kifogások parázsként pattognak le szociopata bőréről. De végső soron a gonosz is csak ember. Vagy valaha az volt.
Jaime és családja épp új házukba költözködik (nem hiszem el, hogy ezt mondom, de ennek az alap horrorfilm-klisének ezúttal más funkciót szántak), nagy a káosz, a költöztető cég emberei össze-vissza sertepertélnek a házban, a helyükre rakják a plazmatévét, a golf-ütőket beállítják a sarokba, megszenvednek a pénzükért, de legalább remélhetik, hogy bőségesen kijut majd nekik ebből a burzsuj pénztárcából. Miután a költöztetők bevégezték dolguk, estére a férfi, felesége és tinilányuk (aki buliba akar menni a többi le van szarva) már-már idilli új környezetében vacsorához készülődik, amikor három símaszkos férfi betör hozzájuk. Céljuk nyilvánvaló: minél gyorsabban és egyszerűbben minél több pénzhez jutni. A zsarolás és megfélemlítés legősibb formájához nyúlva teszik mindezt: ha nem csinálják, amit mondanak, megölik egyiküket, illetőlegesen megerőszakolják a lányukat vagy az asszonyt - és Mr. Szociopata számára tökmindegy melyiket kell megtenni.
A sztori egyszerű és ebből kifolyólag tökéletes tud lenni, ha a karakterek, reakcióik, motivációik gyökeresek és megfelelő hitelességgel bírnak. Ha ez érvényes, akkor biztosítva vagyon az empátia és a mit csináljon egy átlagember ebben a helyzetben? felállás. Márpedig ebben az esetben erről beszélhetünk. Az ismeretlentől való félelmünket szépen és lassan oldja fel a film, a betörők személyazonosságának felfedésével, de valójában ugyanolyan ismeretlenek maradnak csupán arc társul hozzájuk (az utolsó betörő leleplezése zseniálisan bukkan elő). A film ösztönös felbugyogó ereje abban rejlik, hogy tényleg nem viccelnek: kíméletlenek, csak egyszer kérdeznek, ha pedig hazugságon kapják valamelyiküket, akkor szakad a cérna, a hús, a bugyi, a bármi. Ez pedig az expozícióban felkorbácsolt cselekményben be is következik.
A film brutalitása külön bekezdést érdemel. Túlmenve azon, hogy a horrorban elkövethető bevált koncepciók valamennyiét felhasználja, (megjegyzem vérprofin) olyan innovatív fordulatokat rángat elő vérfoltos belső zsebéből, hogy az elképesztő. Ezt különösképpen a befejezésre tartogatja, de már előtte villant belőle egy keveset. Osztott képernyős módban rezonál egymásra a két különböző jelenet, amely végül zseniálisan karol egymásba (egyetlen gond vele, hogy míg az elején követhető, később már nemigen figyelhető egyszerre megfelelő arányban a két jelenet). Ezen kívül néhány illogikus lépés azért még így is beleszövődött a forgatókönyvbe (az automatás jelenet), ugyanakkor a mozgalmassága ellenére néhol mégis monotonná válik.
A színészgárda (számomra, aki a spanyol filmiparban edzetlen) anonimuszi szinten mozog, de ettől talán még emberközelibbé téve az egész történetet. A tizenéves lány (Manuela Vellés) trauma-gyilkos attitűdjét bombasztikusan adja át, ahogyan az aberrált bűnöző sem tizenkettő-egytucat (az a tekintet már önmagában gyilkol).
Brutális és kemény spanyol specialitás ez, aminek a befejezése garantálja azt, amire már sokszor gondoltál, de látni talán még sosem láttad. 7/10