Mi lesz abból, ha néhány idiótát összeengedünk, hogy egy tehetséges improvizatív ex-jogász dumagép elkezdje őket spanyolul tanítani, úgy hogy ő maga sem konyít a nyelvhez túlzottan? Hát persze, hogy egy ígéretes szitkom. Jó komédiasorozatból kevés akad - és még kevesebbet nézek - de a Community kezdő epizódjával abszolút kilóra megvett az NBC, mert bizony ötletes az egész, és persze nem utolsó sorban kedvelhető humorral van tele.

Ha humorról van szó, az angolokat egyáltalán nem kell félteni, hiszen értenek ők a nevettetéshez, még ha a módszereik enyhén szólva is sajátosak. Ezt a kijelentést pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a tavalyi év egyik legérdekesebb vígjátéka, a Wild Target, ami mellesleg Az érzelmes bérgyilkos című ’93-ban készült film feldolgozása.

A Fox berkein belül nemrég egy igen érdekes vígjátéksorozat látott napvilágot: az elsősorban geek közönséget kiszolgáló Breaking In.

A sorozat egy biztonsági cég köré épül, melynek főnöke, Oz beszervez egy új tagot, a 27 éves egyetemista, Cameron Price képében. Az első rész az ő beavatásáról, beilleszkedéséről, ill. első küldetéséről szól. Nagyvonalakban megismerhetjük közben a díszes társaságot is, akik a maguk módján egytől-egyig viccesnek és elég érdekesnek bizonyulnak ahhoz, hogy sikeres legyen a Breaking In.

Mivel a megbízók biztonsági rendszereinek leellenőrzése james bondi ügyességet követel, így a sorozat néhány pontban erősen emlékeztet mindannyiunk kedvenc sorozat-kémjére, Chuckra, bár a pilot alapján annál azért jóval kevesebb akcióra, viszont sokkal több humorra számíthatunk. Ha az még önmagában nem lenne elég vicces, ahogy a szereplők szívatják egymást szüntelen, a készítők még kockapoénokkal is teletűzdelték a Breaking Int, sőt, egy rakás olyan utalással is, ami után a jóérzésű geek megnyalja mind a tíz ujját.

A szórakoztatásunkról ismert nevek gondoskodnak: a napszemüveges főnököt Christian Slater alakítja, akinek rendkívül jól áll a szerep, de a Cameront megformáló Breat Harrisont és a legviccesebb karakternek ígérkező Casht játszó Alphonso McAuley-t is láthattuk már pár filmben vagy sorozatban. A női oldalon Odette Annable domborít, aki anno még Odette Yustman néven futott olyan filmekben, mint például A túlvilág szülötte vagy az And Soon the Darkness.

Remek kis stresszoldó mókának tűnik egyelőre a Breaking In, és amennyiben az első rész színvonalát tartani tudja, vagy ne adj Isten, emelni, úgy egészen biztosan sokáig kacaghatunk még a Contra Security dilis tagjainak kalandjain. 8/10

update: a sorozat nem bizonyult hosszú életűnek, ugyanis a Fox kaszása máris lecsapott rá. What a pity.

update 2: aztán kiderült, hogy mégse, és már be is rendelték a 2. évadot. F*ckyeah.

A Disney ritkán okoz csalódást, ám legutóbbi hercegnős produkciójuk, a hagyományos technikával készült A hercegnő és a béka mégis csak egy teljesen átlagos mese lett. Disney-ék pedig ezt nem nézhették tétlenül, így visszakanyarodtak a CGI-hez, új koncepciót eszeltek ki, és megalkották az Aranhyaj és a nagy gubancot.

A sztori egy mindenki által ismert Grimm-mesén alapszik, tudjátok, amelyikben a lány a haját dobálja ki a toronyból, hogy fel lehessen mászni hozzá. A hercegnőt egy gonosz öreglány rabolta el, majd zárta a toronyba, aki azóta az anyjának adja ki magát. Hogy miért van szüksége Aranyhajra? Pontosan a haja miatt! A hercegnő aranyszínű fürtjeiben ugyanis különleges varázserő leledzik, melynek segítségével elérhető az örök fiatalság. Hogy a titokra még csak véletlenül se derülhessen fény, a lány egy tapodtat sem mozdulhat a toronyból. Aranyhaj azonban már nagyon kíváncsi a világra, ezért egy Flynn Ryder nevű piti tolvaj segítségével megszökik a fogságból, s útnak indulnak a királyi palota felé.

Ha valaki elbírja viselni ezerháromszáz-negyvenötödjére az egyik legidegesítőbb amerikai romantikus filmes klisét, az "elakarok mondani valamit, de mindig közbejön ez meg az, de igazából jobb, ha nem mondom el, mert úgy nekem is könnyebb és hosszabb lesz tőle a film"-et, akkor cserébe kap néhány hiteles és egészen kellemes, meglepően hangulatos jelenetet Jason Batemantől és egy baromi aranyos neurotikus kisfiútól.

Nem sok jót vártam ettől a filmtől, de bíztam benne, hogy Jack Black képes lesz feldobni pár ütős poénnal, és hát… próbálkozik-próbálkozik, mint anno Tordas a VV4-ben, csak sajnos az eredmény itt is ugyanaz a pofáraesés, így maximum kínunkban nevetünk.

Ami a forgatókönyvet illeti, az eredeti, Jonathan Swift-regény első két része alapján íródott, ám a készítők tényleg csak az alapokkal dolgoztak, és minden mást – mint például a mondanivalót -, kihúztak a listáról, de semmi vész, kapunk helyette nem is egy, hanem mindjárt két romantikus szálat, ill. egy óriásrobotot.

Enyhén szólva is érdekes filmélménnyel gazdagodtam a koreaiak jóvoltából, akik fittyet hányva az amerikai hatásvadász produkciókon nevelkedett lelki világunkra, úgy elviccelik még a legdrámaibb perceket is, hogy sírni fogsz a röhögéstől.

Nem igazán lehet a hollywoodi horror-vígjátékokhoz hasonlítani, hiszen teljesen más elvet követ, de aki egy kicsit is jártas az ázsiai filmek terén, az tudja, miről beszélek. Itt nem a vér mennyiségén van a hangsúly, és nem is a sablonos helyzetek kiparodizálásán, hanem a sokszor teljesen érthetetlennek és logikátlannak tűnő képsorozatokon, amik általában a legváratlanabb pillanatokban csapnak le a gyanútlan nézőkre. Így fordulhat elő például az, hogy szétröhögjük magunkat egy halott kislány siratásán. Persze ez nem azt jelenti, hogy végig ilyen a film, sőt, már maga az alaphangulat is nyomasztó, amibe időnként belekontárkodik egy kis morbid humor.

A piknikkosarak réme, Maci Laci és hűséges társa, Bubu is a legújabb hollywoodi hülyeség áldozatául esett, így megkapták saját, egész estés, előszereplős filmjüket, ami pontosan olyan lett, amilyennek elképzeltük: ratyi.

Nem arról van szó, hogy a CGI-Maci Laci és Bubu nem passzolnak a környezethez és az élő szereplőkhöz, sokkal inkább a színészek nem passzolnak az animált karakterekhez. A medvék amúgy teljesen jól áthozzák a sorozat fílingjét, az első öt percben például olyan érzésem volt, mintha egy random epizódot néznék a meséből. Nem igazán értem, miért nem lehetett ebből 100% CGI filmet csinálni, mert úgy még akár nézhető is lett volna, hiszen azok a jelenetek, ahol kizárólag Maci és Bubu szerepelnek, tökéletesen működnek; hangulatosak, és valamennyire még viccesek is.

Nem hittem volna, hogy Seth Rogen valaha is egy álruhás igazságosztóként fog feltűnni a képernyőn, de a szuperhős-filmek virágkorában ugye bármi megtörténhet. Egy valami azonban mégis baromi ritkán történik, mégpedig az, hogy igazán ütős alkotást csodálhatunk a műfajon belül. A Zöld Darázs a felemás végeredmény ellenére is egy derék próbálkozás volt, de megerősítette a tényt, miszerint a minőségi szuperhős-filmek virágkora még várat magára.

Dane Cook-ról általában kétféle vélemény tükröződik vissza: az első a szánalmas bunkó seggfej, akit szép számmal utálnak, a másik akiért megvesznek az amcsik, ahogy ezt a stílust sajátságos formában kombinálja, és baromi jól előadja, ezért főleg a saját korosztálya meglehetősen kedveli. A filmjeiben általában verbális pankrációval szórakoztat, az oltásai már-már művészi szintre emelkednek, és ezen a karakteren kívül szinte semmi mást nem tud mutatni - ami nem feltétlen baj - így semmi meglepetés nincs, hiszen ez kiválóan működik, ráadásul a zsebpénz faktor sem lehet kicsi, ami a bankszámlájára vándorol egy-egy film elvállalása után. Ennek a művészies megalázásnak az esszenciája, a Spanom Csajában jut el csúcspontjára, - személyes kedvencem tőle - aminek az első fél órája rekeszizomgörcsöket képes okozni, amikor a kedves randialanyokat a koszos aszfaltig szégyeníti, majd hazamegy és bevág pár üveg sört. Sajnálatos módon, ebben a filmben az önalázás fogalmát ismerteti meg velünk, ami nem azért baj, mert sablonos, súlytalan és erőtlen a karaktere, hanem azért mert hiányzik belőle saját maga. Meg a humor.