Jackie Chan nem sokat lazsált az elmúlt évtizedekben, és az sem zavarta különösebben, hogy majd’ minden csontját eltörte a forgatások során. A kínai színész/rendező/író/harcművész (és még ki tudja micsoda) a mai napig szinte futószalagon gyártja a filmeket, A katona már a 99. a sorban.

A forgatókönyvet maga Chan írta még jó 20 évvel ezelőtt, ám csak most nyílt rá lehetősége, hogy összehozza ezt a jelmezes produkciót, mely a Kína egyesítése előtti háborús időkben játszódik. A vej és a liang hadsereg egy olyan eldurvult csatája után járunk, aminek minkét oldalon mindössze egyetlen túlélője akad: egy liang katona (Jackie Chan), valamint egy vej tábornok (Wang Lee-Hom). A katona foglyul ejti a sérült tábornokot, és elhatározza, hogy hadizsákmányként egészen hazáig cipeli túszát, hogy majd a jutalmul kapott 5 hold földjén boldogan élhessen, míg meg nem hal. Az út azonban korántsem bizonyul zökkenőmentesnek; nem elég, hogy egy hataloméhes vej sereg vadászik rájuk, még a helyi nomád néppel is meggyűlik a bajuk.

„Végül mindannyian ribancok leszünk”

Ha a címből nem lenne világos, melyik nem képviselőinek készült a film, az első percek eloszlatnak minden kételyt. Három lengén öltözött ribi száll ki libasorban egy kocsiból – ezt mi lassítva, ill. a melleikre zoomolva követhetjük nyomon. Hamarosan kiderül, hogy a Hel, Camero és Trixie által keresett gyémántok valahol a közelben vannak elásva, ezért aztán ásót ragadnak, és kezdődhet a terület átfésülése.

Igen, ennyi a történet. Hogy egy kicsit megcsavarják, bizonyos időközönként flashbackek segítségével haladunk visszafelé az időben, a végére pedig teljesen összeáll a kép (igaz, addigra már rég rájött mindenki a csattanóra). A flashbackek kivételével az egész film egy aprócska helyszínen játszódik, ahol a csajok szorgalmasan ásnak. Természetesen még ezt a bonyolult műveletet is pucsítva, magukat simogatva végzik, gondosan belassított felvételeken. Amikor pedig elfáradnak, vízzel locsolják egymást. Igen, lassítva.

Közben néha egymásnak esnek (mindenféle értelemben), meg felbukkan pár érdekes karakter is, akikkel szinte egytől-egyik összetűzésbe keverednek a lyányok. A fightok során pedig spriccel a vér, törnek a csontok, szakadnak a ruhák és a kemény beszólások sem maradnak el. Mind a pusztakezes, mind a lövöldözős harcok iszonyú nevetségesek, ám annál szórakoztatóbbak, ráadásul nem egyszer - könnyen észrevehetően - vetített háttér előtt zajlik minden.

Gagyinak tűnhet a film az eddig leírtak alapján, és az is. Csakhogy szándékosan gagyi. A Bitch Slap ugyanis a ’70-es évek exploitation filmjeinek állít görbe tükröt, így a szexi, fegyveres apácától kezdve a stílus minden jellegzetességét kifigurázza. A színészek szándékosan eltúlzott alakítással növelik a gagyi-faktort, és ahhoz sem kell túl szemfülesnek lenni, hogy észrevegyünk néhány hihetetlenül vicces cameot a ’90-es évek sorozataiból.

Több lehetőség is rejlett a témában, de még ebből az egysoros történetből is kihoztak egy meglehetősen szórakoztató és szándékosan rossz filmet, amiben többször látni a szereplők melleit, mint a fejüket. Hibái és hiányosságai természetesen vannak, ezért csak 7/10 lett a vége.

Valentin-nap alkalmából mára egy olyan film bemutatását terveztem, amit nyugodt szívvel ajánlhatok minden romantikus lelkületű moziba járónak – és ahogy az lenni szokott, megint kifogtam egyet az önmagukat lejárató, erőltetett kliséhalmazok közül.

Natalie Portman és Ashton Kutcher neve elég meggyőzően cseng ahhoz, hogy kólát és popcornt ragadva beüljünk párunkkal a moziba, és egy könnyed, szórakoztató másfél órát töltsünk el ott. Míg előbbitől a romantikus szálat és egy erősebb alakítást várna az ember, addig utóbbitól a lazaságot és a humoros jeleneteket szoktuk meg. A Csak szexre kellesz azonban se nem romantikus, se nem humoros. Legalábbis annyira nem, hogy ne unjuk szét az agyunkat, miközben a film sorra veszi a stílus összes létező sablonját, minden lehetőséget gondosan kikerülve, ami egy kicsit is jobbá tehetné.

Mivel nagy viták zajlottak Jones írásánál így rászántam gyorsba ezt a másfél órát, mert kíváncsi voltam Todd Phillips tényleg ennyire mellényúlt-e. Szerintem nem. Az viszont tény, hogy a Másnaposok színvonalát eléggé alulról szemlélte ezzel a vígjátékkal azt leszámítva, hogy Galifianakis karaktere kottára ugyanaz maradt, mint ott.

Két barom roadmoviezik. Ennyi lenne röviden a történet, közben pedig minden faszság ami be szokott az bizony be is üt. Az első 20 percen elég sokat röhögtem, viszont utána valahogy elkezdett leüllepedni a film. Haladt előre, csendesen, jó darabig poéntalanul. Igazából az zavart jobban, hogy volt néhány nagyon tipikus sablon, amit nem tudtak kihúzni a forgatókönyvből. Kár, hogy nem tudják elkerülni ezeket és valami mást, újat írni. Példának rögtön a kötelező feka, Jamie Foxx karaktere és amire utaltak vele, 200-szor elhasznált klisé. Vagy említhetném a fatert a kávés dobozban. Láttuk már? Biztos.

A szerintem meglehetősen túlértékelt Másnaposok rendezője, Todd Phillips nem evezett ismeretlen vizekre, és (megint) levezényelt egy cseppet sem vicces vígjátékot, ezúttal Robert Downey Jr. és Zach Galifianakis főszereplésével.

A film két férfi és egy kutya zökkenőmentesnek jóindulattal sem nevezhető utazásáról szól. Az események kiváltó oka pedig nem más, mint egy aprócska félreértés, aminek következményeképpen kitiltják az összes reptérről Petert és Ethant, akik ezért kénytelenek együtt elkocsikázni Los Angelesig, ahol Peter felesége hamarosan szülni fog. Az egyetlen probléma csak az, hogy Ethan nem egy hétköznapi útitárs, és akarva-akaratlanul is egyfolytában keresztbe tesz Peternek.

Szörnyfilmek már az ’54-es Godzilla előtt is léteztek, melyek közül a leghíresebb az amerikai King Kong (1933) volt. Az ’50-es évek végén egy igencsak érdekes ötlet pattant ki Willis O’Brien agyából (akinek mellesleg a Kong speciális effektjeit köszönhetjük). Kitalálta ugyanis, hogy visszahozza a mozikba az óriásgorillát, akinek a folytatásban egy hatalmas, különböző állatok testrészeiből összetákolt szörnyeteggel, Frankensteinnel kellene megküzdenie. Az amerikai stúdiókat azonban – vajon miért? – cseppet sem érdekelte a dolog, ezért a projekt hosszú bolyongás után Japánban kötött ki, ahol a Toho stúdió fejesei végül rábólintottak, azzal a feltétellel, ha Frankensteint Godzillára cserélik…

A történet szerint egy gyógyszeripari cég vezetője óriási felfedezést tesz egy eldugott szigeten: nem elég, hogy különleges, nyugtató hatású bogyókat talál, de egy hatalmas szörnyeteg létezése is a fülébe jut. Rögtön el is küldi két emberét a szigetre, hogy próbáljanak meg több bogyót kicsikarni a szűkmarkú bennszülöttekből, de ami még ennél is fontosabb: ha meggyőződtek róla, hogy valóban létezik, akkor fogják el King Kongot, majd szállítsák Japánba. Sajnos a hajóút során problémák adódnak, aminek következményeképp az elszabadult gorilla kontrollálhatatlanul a szigetország felé veszi az irányt. Időközben Godzilla is előtör jégbörtönéből, és hogy még nagyobb legyen a felfordulás, szintén Japánt veszi célba.

Jason Friedberg és Aaron Seltzer megint tréfarépát reggeliztek, és ezúttal az érthetetlenül nagy sikerű Alkonyatot pécézték ki maguknak, hogy szokásukhoz hűen hasfájásig röhögtessék a paródiák kedvelőit.

Leginkább az első rész alapján építették fel a történetet. In medias res kezdés után láthatjuk, amint Becca megérkezik Sporksba, majd közeli ismeretséget köt a fancsali Edward Sullennel. Ehhez azonban a szokatlan testi változásokat átélő Jacobnak is lesz egy-két szava, de közben idegen vámpírok támadnak Beccára, és még a Zolturi is bekavar.

Stephanie Meyer története Bella jellemétől kezdve a farkasembereken át a csillogó vámpírokig rengeteg magas labdát ad, amit a poéngyáros duó kíméletlenül le is csap. Sajnos egy egész estés filmhez ez nem bizonyult elégnek, így máshonnan is merítettek a fiúk, és még így sem éri el a játékidő a másfél órát. A film második felében érezhető színvonalcsökkenés miatt azonban ez aligha jelent problémát. Nem mintha különösebben nagy lenne a minőségromlás, de az első 40 perc tömény poénzuhatagához képest érezhetően csökken a lendület.

Elkapott valami furcsa, néhol vonzó mégis picit depresszív hangulat, ebben a szép időben, amikor januárt írunk és kint repkednek a plussz 15 fokok (persze te ezt már máskor olvasod). Ezért előkaptam a Summert, hogy a Kristen Bell és Katherine Heigl okozta szellemi és fizikai sérüléseket, amiket rom-komnak nevezett izékben idéznek elő, begyógyítsam picit. Azt kell mondanom, hogy sikerült - mert nem ismeretlenül használtam fel Marc Webb első komolyabb rendezését, aki mellesleg majd szállítja nekünk az új Batmant. Haha, persze. Fogja vissza magát, aki már gépelte, hogy mennyire tájékozatlan vagyok. Szóval a Spideyt.

Erre nem számítottatok, mi? Én konkrétan fél órán keresztül fetrengtem a földön, miután megláttam a posztert, majd lenyomtam a lejátszó Play gombját, és újabb fél órán keresztül fröcsögött az orromból az Argus Strong.  Ez ugyanis egy kb. 25 perces, fekete-fehér rövidfilm, méghozzá trash, de a legelvetemültebb fajtából, melyet a legelborultabb spanyol filmesek dobtak össze, minden tiszteletemet kiérdemelve ezzel.

A történetet nem nehéz kikövetkeztetni a címből, de egy kicsit bővebben így hangzik: Háromfős kutatócsoport indul az űrbe, hogy megtalálják egy szörnyű gyerekbetegség ellenszerét, ám a perverz Dr. Dickinsont gammasugárzás éri, melynek következményeképpen egy péniszfejű szörnyeteggé mutálódik, majd az űrhajót visszafordítva a Föld felé veszi az irányt, ahol rátámad mindenkire, de főleg arra, akinek csöcse van.

Ehhez nagyon sok mindent nem lehet hozzáfűzni… Hihetetlenül vicces az egész - aki egy kicsit is fogékony az abszurd humorra, az garantáltan szakadni fog. Pihenésre nincs idő, mert szünet nélkül jönnek az újabb és újabb őrültségek, melyek a sci-fitől kezdve a horroron és az akción át, egészen a romantikusig minden műfajt kiparodizálnak. Ha már a díszleteken és a jelmezeken nem röhögöd magad halálra, akkor a párbeszédek és a zseniális színészi alakítások segítenek majd hozzá, de az i-re a pontot az elképesztő effektek teszik fel. Hibái természetesen vannak, de igazából azok is csak hozzátesznek az élményhez.

Hogy lehet-e ezt még fokozni? Bizony, hogy lehet! A készítők ugyanis olyan körültekintőek voltak, hogy még a legújabb őrületről sem feledkeztek meg, így ha a képen villódzó jelet látsz, akkor itt az ideje felkapni a 3D-szemüveget! Ezt leginkább azoknak tudom ajánlani, akik nem bánják, ha egy mutáns pénisz az arcukba spriccel…

Akárhogy is nézem, ennek a filmnek nincs támadható pontja. 25 perc tömény szórakozás, amiben a horror mellett még számos műfaj és stílus kapja meg a magáét, mégsem érezzük zsúfoltnak - minden nagyon a helyén van benne. Talán furcsa egy trashfilmre ilyet mondani, de minden egyes képkockáján látszik, hogy mekkora igényességgel és odafigyeléssel készült. A "3 dimenziós PéniszVízió technikával" létrehozott alkotás legnagyobb hibája, hogy egy órával rövidebb a kelleténél, ezért az értékelésem 9/10.

Ízelítő a bátraknak:

Két dolgot szűrtem le a megtekintés után: 1, Edgar Wright tutira hatalmas fight-game függőként élte a fiatalságát. 2, Mint egyszer mindenki, úgy ő is volt már szerelmes. Jones már írt róla tavaly, nála number one lett, és bár nekem a közelébe sincs, ettől még marhára élveztem, 1 órán keresztül szállította a poénokat, többször hangosan röhögtem, mert iszonyat komolytalan miközben ezerrel pörögnek az akciók.