Újabb hét, újabb Törtetők, újabb kérdőjelek. Nem igazán tudom hova tenni ezt az évadot, és lehet, hogy már unalmas, de továbbra is csak azt tudom mondani, hogy egyáltalán nem érződik a sorozatzáró közeledte. Múlt héten pedig már felcsillant a remény egy apró sugaracskája, hogy lassan visszatér a jó öreg Entourage-fíling, annak laza stílusával, könnyed hangulatával, remek humorával és minden más pozitív tulajdonságával, ám az írók sajnos egészen másban gondolkodnak. Legutóbb tettünk egy lépést előre – most meg egyet hátra. 

Oké. Említettem már, hogy vannak ''húzóneveim''. Na ez most nem az az eset. Vannak nekem csodás barátaim is, akiknek remek sorozatos ízlése van, főképp mert hasonlít az enyémre :D. Szóval egyikük sugallta, hogy talán ezt meg kellene néznem magamnak.

Ezentúl csak ilyen rövid helyzetjelentéseket kaptok, természetesen továbbra is szigorúan spoilermentesen.

Ahogy az várható volt, beindultak az események, bár még mindig nem olyan lóhalálában, mint amire számítottam. Egyáltalán nem olyan érzést kelt ez az évad, mintha az utolsó lenne, amit ráadásul hirtelen rendeltek be, minimálisra csökkentve az epizódszámot. Az írók továbbra sem sietnek sehová, minket meg közben majd’ megöl a kíváncsiság, hogy mit találhattak ki a végére, amitől ennyire bíznak magukban. Vagy hatalmasat fog ütni a zárás, vagy nagyon szar lesz, és félig lezáratlan marad - köztes állapotot jelenleg nem nagyon tudok elképzelni.

Nem tudom honnan, nem tudom miből, de Kieran és Michele Mulroney első rendezéséből egy olyan hangulat nőtt ki, amely minden keserédes drámai pillanatával karöltve egyedi atmoszférát eszkábál a nézője köré. A Paper man úgy tesz mintha színlelné a boldogtalanságát, miközben az nagyon is valódi. A független film minden előnyét kihasználva boncolgatja a házasság, a különböző fóbiák és a szerelem gyötrelmességét egy közepesen híres író szemüvegén - és kialakuló barátságán -  keresztül.

Nem volt az olyan régen, amikor négy queens-i srác mert nagyot álmodni, és az ifjú filmcsillag, Vincent Chase vezényletével bevették Hollywoodot. Azóta bőven volt idejük megtapasztalni a sztárélet csillogó és árnyékos oldalát is, de bármekkora bajba is keveredtek, hőseink mindig kimásztak a kulimászból. A hetedik évadban azonban minden eddiginél mélyebb szakadékba taszította őket az írói kéz, ahonnan ilyen kevés rész alatt – nevezetesen nyolc - baromi nehéz lesz visszakapaszkodni a csúcsra. Éppen ezért vártuk már az évadnyitót, mint a messiást, reménykedve abban, hogy végre megszabadítanak minket a felesleges drámától, és visszakapjuk azt a sorozatot, amit anno megszerettünk. Ennek tükrében lássuk, hogy szerepelt a 8x01; ami pedig engem illet, a továbbiakban sem spoilerezek, csak megosztok néhány gondolatot a sorozattal és az utolsó évadnyitóval kapcsolatban.

Valakinek jutott már eszébe, hogy átlopózzon az idegesítő szomszédjához és beleeresszen egy istenes adagot a csizmájába? A. Ha igen, akkor mindenképp meg kell néznie a pilotot. B. Ha csak kacérkodott a gondolattal, de közben idiótán vigyorgott, akkor szintén tegyen egy próbát. C. Ha nem és visszataszítóan undorítónak tartja, elmebetegnek és éretlennek, akkor nézze tovább a Barátok köztöt és majd adjon egy esélyt az újonnan induló Dallasnak. D. Ha már meg is csinálta, akkor most viszontláthatja, hogy a tévében hogy is néz ki mindez ha Elijah Wood agya elborul. A Wilfred humora ugyanis nagyon beteges, úgyhogy eléggé képes betalálni, ha nem lép túl egy bizonyos határon. Csakhogy lehet, hogy már az alapfelütésnél sokaknál átrobog azon a határon, mert a sorozat finoman fogalmazva is morbid, de annyira üdítő, hogy nézni kell.

Tom Kapinosék az évad első felében egy költséges soft-pornóba hajlottak át, a hedonista baszógépet ugyan kezdte nyomni a felelősség terhe, a tettei következménye, de ez őt nem zavarta túlságosan. Aztán valahol félúton az írók kihúzták a fejüket a csöcsökből és elkezdték összekotorni a kapcsolatok alapjait, az érzelmeket rendesen megkeverték, miközben azért nem felejtettek el ironikus poénokkal lövöldözni. A 4. szezonban ugyan új helyzeteket teremtettek, változtattak a szerkezeten, de végül ugyanazt cselekedték, mint eddig mindig. De nagy mázlijuk van, hiszen így is betegesen szórakoztató, amit összehoztak. Spoilerek a tovább után.

A South Park címszó nekem 2005 óta a kifogásolhatatlan minőséget takarja. Hihetetlen, hogy mennyire jól összerakott animációs sorozatot hozott össze a rendezőpáros, Trey Parker és Matt Stone. Rendkívül kreatív és társadalomkritikus epizódokat dobtak a tévénk képernyőire. Ennek is köszönhető a sorozat 14(!) éves múltja. 14 év alatt, 14 évadot készítettek, és mindegyik töretlen siker lett. Ugyan az első három évadhoz egyik sem tudott felérni, mégis sikerült tartaniuk a kezdetben elég magasra tett lécet. Készült egy mozifilm is a sorozathoz, azonban az finoman szólva is lagymatag lett... Ma nem másról, mint a legutóbbi befejezett évadról (most kezdődött a 15., de ebből csak néhány rész jelent meg) írnék néhány sort.

A spanyol alkoholista zsarumatador, aki tahónak született és kész. Tipikusan az a film, ami elmesélve a kocsmában, az ötödik sörön túl, sokkal jobban üt, mint otthon önmagában. De még így is baromi mód szórakoztató és kellően bunkó ahhoz, hogy minden valamirevaló férfiember egy jót röhögjön miközben legurít néhány felest és nem zavartatja magát.

Az a helyzet, hogy nagy újdonságokat én se tudok hozzátenni az eddigi kritikákhoz, ugyanis a Másnaposok 2. tényleg 90%-ban ugyanaz, mint az első rész, ahol a számottevő különbséget mindössze a helyszín jelenti, ami a történet szempontjából viszont egy teljesen jelentéktelen tényező. Ebből tulajdonképpen két dolog következik: a) aki az első felvonásról lemaradt, az is nyugodtan megnézheti, mert mindent érteni fog, b) aki az elsőt látta, az valószínűleg halálra fogja unni magát, mivel ugyanazok a poénok szinte ugyanabban a sorrendben követik egymást.