Valahogy nem fért nekem össze az előzetesben látott apa-fiú kapcsolatra kiépített dráma a vele párhuzamosan futó robotboksszal, de mivel én mindig nyitott vagyok a hülyeségre, egy közepes, de – még ha gagyi is - viszonylag szórakoztató film reményében ültem be az amúgy szokatlanul magas létszámú terembe. És ha most azt mondom, hogy a film minden várakozásomat felülmúlta, és közel se akkora bohóckodás, mint amilyennek messziről kinéz, akkor nagyon finoman fogalmazok, mert az eddig többnyire vígjátékokat jegyző Shawn Levy családi akció-drámája bizony ütött, mint a kettőhúsz.

Éreztem én, hogy inkább a Vasökölre kellett volna menni, de a poszterek egyszerűen annyira tetszetősek és hangulatosak voltak, hogy kellőképp felcsigáztak ahhoz, hogy az élményt minimálisan se rombolandó, még egy árva előzetest se nézzek meg, vagy egy ajánlót se olvassak el a filmmel kapcsolatban. És ha azt mondom, hogy még így is eléggé unatkoztam rajta, azzal mindent elárulok az Álmok otthonáról.

Ha nekem ezelőtt valaki azt találta volna mondani, hogy egy olyan film, amiben pisztolyokkal durrogtató cowboyok és dárdákkal hadonászó indiánok csapnak össze az űrlényekkel, véresen komolyan veszi magát, és ráadásul még egy teljesen élvezhető, sőt, jó film is, azt egyszerűen kiröhögöm, míg kissé összegörnyedve, egyik kezemmel a térdemet csapkodom, a másikkal pedig ujjal mutogatok az idiótájára, de most már belátom, hogy ez hiba lett volna, mert a Cowboyok és űrlények egy igenis tisztességes próbálkozás. Az idei nyári felhozatalban mondjuk, nem tűnik ki a többi szuperprodukció sorából, de nem is marad alul velük szemben.

"Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek."

Oshi Mamoru bő egy órás manga adaptációja képes megidézni azt a megrendítő meditatív sciencefiction hagyományt, amely felülemelkedik a műfaj sok gyengébb alkotására jellemző hatásvadász banalitáson, és nem veszik el a technikai részletekben. Így képes kitágítani a horizontját odáig, hogy megértse, két  méltó kérdést tehetünk csupán fel: az egyik a szellem (újra) létrejöttére vonatkozik, a másik pedig kételyek között az öröklétet fürkészi. Mamoru filmje ezért zseniális semmi felesleges mellékszál, csupán egyetlen bevetését meséli el a jövő kibernetikus beültetésekkel emberfelettivé növő kommandós főszereplőinek (a szűkszavúságáért teljes mértékben kárpótol, hogy néhány mondattal megrendítően mély jellem- és a szereplők közötti kapcsolatábrázolásra képes).

Mindig azok a filmek okozzák a legnagyobb meglepetést, amikre a legkevésbé számít az ember, és ez alól a Majmok bolygója reboot sem kivétel, ami az előzetes alapján egy langyos popcornmozinak indult, de végül sokkalta több lett belőle.

Harry Potter és a Halál ereklyéi I. rész / Harry Potter and the Deathly Hallows: Part 1 (2010)

Megvan az talán már tíz éve is, mikor én utoljára Harry Potter – könyvet olvastam, méghozzá a negyedik kötetet, ami után elhatároztam, hogy innen már csak film formájában óhajtom nyomon követni kedvenc rövidlátó varázslótanoncom kalandos életét. Hogy ez mennyire volt jó döntés, abban nem vagyok biztos, de így legalább elfogultságok nélkül tudom kezelni az egyes részeket. A franchise kettészelt befejezésének első darabjától sem tudtam, hogy mire lehet számítani, mindössze abban a hitben ültem neki, hogy a pocsék Félvér hercegnél csak jobb lehet. Persze, nem lett az.

Egy férfi fekszik a földön, fején vércseppektől csillogó nejlonzsák, ami behorpad majd felfújódik a ziháló lélegzetvételtől. A test feltápászkodik, kezei hátra szorítva, megkötözve, majd vakon elkezd futni előrefelé. Rátér az útra, ahol elüti egy kocsi. A sofőr kiszáll, látja, hogy az illető vérzik, meg van kötözve és egy zsák van a fejére szorítva. Kiszabadítja, a férfi arca fürdik a vérben, pánik közepette visongatja, hogy adja neki oda a mobilját a zsebéből. Mondja a számot, a sofőr tárcsáz, majd odatartja a megkötözött férfi füléhez a telefont. A vonal túlsó végén a fickó lánya veszi fel a kagylót. A férfi azt mondja: Ne engedj be senkit, míg a rendőrség oda nem ér, jó? A lány válaszol: Apa...Itt vannak. Lelőtték anyát.

Nyugi, nem törekszem puszta gonoszságból minden áron spoiler-gyilkos lenni. Az előbb vázolt jelenet a cselekmény első 5 perce. Így kezdődik ez a spanyol horror-thriller amelyből az első jelenet csak egy diszkrét, málnaszörpös matiné-ízelítő. Ugyanis a Secuestrados egy gyilkos-realista erőszaksűrítmény, amelyben a gonosz elveszi amiért jött, nem érdeklik a magyarázatok és a kifogások parázsként pattognak le szociopata bőréről. De végső soron a gonosz is csak ember. Vagy valaha az volt.

A valamilyen formában fiatalokkal is foglalkozó amerikai független film, ha nem éppen a kertváros hátsó udvarában szörnyülködik, akkor általában az iskolapadok mögé ül. A csavar annyiban szokatlan, hogy most a tanítás után a tanár lóg a szeren. Így a film igazi tétje, hogy valamiféle ítéletet alkossunk a gyerekekkel nagyon jól bánó (?!), idealista tanárról, akit viszont, már-már feladata ellátására alkalmatlanná tesz az órák alatti (de gyakorlatilag az egész filmen végig menő) folyamatos kábítószer utáni tompasága, amit Ryan Gosling olyan hihetetlenül jó arcjátékkal és klasszis színészi játékkal alakít, hogy teljesen elsikkad a film minden más hibája (mármint itt is a kimondatlan cél az oktatási rendszer és a társadalom kritikája, amiben túl korán bezárulnak a tanuló előtt a "kapuk", és ideje korán fel kell nőni, azonban a film ez irányú mélysége, megmarad egy jobban sikerült Harmadik műszak epizód színvonalán). A kamerakezelés fantáziátlansága is a társadalomkritikus sorozatok bevett módszerét idézi, ami miatt már-már mi magunk is elbódulunk a film végére. Összességében mégis egy hajszállal más, mint a nagy átlag és ennek a különbségnek a tetten éréséért érdemes megnézni...8/10

(A kritikát Borosta szállította, a Filmélmény bloggere).

Már megint egy film, ami a dugásról szól, sőt, már megint egy film, ami az érzelmek nélküli dugásról szól, sőt, már megint egy film, ami az érzelmek nélküli dugásról szól, ráadásul ugyanarra a sémára épül, mint az összes többi. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a hasonló filmek általában nem szoktak túl jól elsülni, akkor nem indul valami fényes kilátással a Barátság extrákkal, de javaslom, hogy akárcsak a főszereplő páros, mi is dobjuk félre ruháinkat előítéleteinket, és adjunk egy esélyt a filmnek; garantáltan nem fogjuk megbánni.

- Gyilkos akarok lenni. Segítesz? – hagyja el a kérdés a kilenc éves Cataleya száját, amire a gengszter nagybácsi minden további nélkül odabök egy flegma Perszé-t, eldöntve ezzel a családját vesztett kislány sorsát, akit 15 évvel később is csak a szüleit meggyilkoló drogbáró iránti bosszúvágy éltet. Míg ő az áldozataira firkált virágokkal üzen ellenségeinek, addig az FBI és a CIA is belekeveredik az ügybe, hősünk nyaka körül pedig egyre inkább szorul a hurok, egyre kétségesebbé válik, hogy sikerül-e beteljesítenie bosszúját?