Egy hegyekkel körülvett, erdő borította, vízesésekkel és tavakkal tarkított vadregényes táj tökéletes helyszínéül szolgál a város zajától a természet megnyugtató csendjére, és az aktív pihenésre vágyó turistáknak egyaránt, de legalább ilyen tökéletes vadászterületet biztosít az őrült sorozatgyilkosoknak is. Jelen esetben egy vallási fanatizmustól elvakult, tébolyult család ejt foglyul fiatal párokat, arra kényszerítve őket, hogy gyereket nemzzenek nekik, és amennyiben nem teljesítik a követelésüket, úgy különféle kínzásoknak vetik alá őket.

Na, így három rész után végre kapunk egy kis háttérinformációt is a franchise hírhedt „hegyi embereiről”, megtudjuk többek közt, hogy egy szanatóriumból szöktek meg, ahol előtte gondosan lemészárolták a személyzetet. Micsoda pech, hogy évekkel később éppen ebben a szanatóriumban talál menedéket egy fiatalokból álló csoport az odakint tomboló hóvihar elől, és még csak nem is sejtik, hogy ez a kis kitérő mennyire halálos lesz.

Ennek is nagyobb volt a füstje, mint a lángja, én legalábbis nehezen tudom elképzelni, hogy ettől a filmtől bárki is visszahányta volna a popcornt a zacsiba, a tömeges rosszullét meg aztán végképp csak erős túlzásnak és ügyes marketingfogásnak tűnik. Szó se róla, beteg egy alkotás ez - nem is kicsit -, de azért koránt sem annyira sokkoló és gyomorforgató, mint ahogy be lett harangozva.

Nálam eddig az év meglepetésfilmje a legutóbbi Végső állomás, ami nem elég, hogy ötödik részként jócskán ki tud emelkedni a sorozatátlagból egy olyan franchise-ban, melynek minden epizódja ugyanarra a sémára épül, de képes mindezt megtoldani még egy iszonyat durva 3D-vel is, amivel akkora élménnyé duzzasztja a filmet, hogy az agyadat eldobod.

Ugyan a brit filmgyártást általában dicsérni szoktam, mert általam jelentősen kedvelt stílusban prezentálnak, de azért akadnak olyan produkciók is, amiknek nagyobb a füstjük, mint a lángjuk. Michael J. Bassett rendezése rideg és távolságtartó - ami az expozícióban még nem lenne akkora tragédia, a baj az, hogy végig ilyen és ezáltal nem nagyon engedi a nézőt közel a karaktereihez. A vadászban lenne potenciál, de végig egy erős középmezőnyben stagnál, hol pozitív hol negatív irányba csapong, de végül mit sem változtat az álláspontján.

A kézikamerás, ún. ál-dokumentarista horrorfilmek kicsit sem félelmetesek – ezt úgy nagyjából az Ideglelés óta tudjuk, de azóta is szinte minden évben akad egy-két rendező, aki a szívén viseli, hogy erre a tényre feltétlenül emlékeztessen minket. Ezúttal a „The Vicious Brothers” avagy „A Gonosz Fivérek” fantázianév alatt működő rendező uraknak tartozunk köszönettel (róluk egyébként semmilyen infót nem találtam, ráadásul nagyon úgy néz ki, hogy ez az első filmjük). A dirigálás mellett pedig a forgatókönyv megírásáért is őket tehetjük felelőssé, és a film alapján azt sem nehéz leszűrni, hogy bizony mindkét téren van még hová fejlődniük.

A jogi krimit, mint zsánert, Amerika olyan fakóvá és elnyűtté koptatta filmeken és követhetetlen számú tévésorozat-halmazon keresztül, hogy acélkeménységű fába vágja a fejszéjét az, aki mégis megpróbálkozik vele, ráadásul moziba küldi. Esetünkben nem is a rendező személye az érdekesebb, hanem a forgatókönyvíróé John Romanoé, aki Michael Connelly regényéből írta a szkriptet. Mert a Lincoln Lawyer forgatókönyve az utolsó betűig alapos munka, amely kényesen ügyel minden egyes szilánknagyságú fordulatra, dinamikára és a karakterekre egyaránt.

Matthew McConaughey ezúttal nem a tricepszét csókolgatva igyekszik fahangon felböfögni néhány nyálban tocsogó szerelmes tőmondatot Kate Hudsonnak vagy éppen Sarah Jessica Parkernek, hanem előkotorja azt a kevés tehetséget, ami még maradt benne.

Rövid leszek: ez a plakáton felvonultatott sztárparádé ellenére is baromi unalmas volt. Nagyon nem is érdemes ezt tovább ragozni, mert ez a mondat mindent elmond a filmről, amit tudni érdemes, de azért egy baktériumnyit mélyedjünk bele jobban, hátha valaki mégiscsak kedvet kap hozzá – bár ha rajtam múlik, nem sok ilyen lesz.

Engem nagyon megvett a trailer a kosztümökkel, a repülő hajókkal és a suhogó kardokkal, meg persze a színészek elég jól hangzó listája is ígéretes filmet sejtetett, hiszen többek közt Orlando Bloom, Milla Jovovich, Ray Stevenson, Christoph Waltz és a Percy Jacksonként ismertté vált, jelen esetben Jennifer Anistonra sminkelt Logan Lerman adta a nevét a produkcióhoz. És ne feledkezzünk meg Paul W. S. Anderson személyéről se, aki talán nem a rendezők gyöngye, de rendszerint szórakoztató, korrekt filmeket dirigál. Ezek a jelzők pedig nyugodtan ráaggathatók A három testőrre is, ami szép és jó lett, de semmi olyat nem nyújt, amit a megtekintés után érdemes volna felemlegetni, így megmarad a vállalható, de átlagos popcornfilmek szintjén.

Aki a cím és a poszter alapján valami pörgős, izgalmas, látványos akciókavalkádra számít, és épp készül megnyomni a távirányítón a Play feliratú gombot, az most azonnal csapja arcon magát, vagy 10 perc után vegye ki a DVD-t a lejátszóból, és egy laza, de határozott mozdulattal hajítsa ki az ablakon. A DVD-t. Ne a lejátszót. 10 perc után ugyanis dögunalomba és totális érdektelenségbe csap át a film, aminek innentől kezdve nem a szórakoztatás a célja (hanem minél több díj begyűjtése). Aki mindezek ellenére is úgy dönt, hogy velem tart, az most kövessen, foglaljunk helyet együtt a nézőtéren, és kísérjük figyelemmel egy kiöregedő pankrátor sorsának alakulását.