Erre most kivételesen ki kellett tenni a 18-as karikát, de még az is nevetségesen kevés ide, így előre figyelmeztetek mindenkit, hogy már az alábbi bejegyzés olvasása is csak erős idegzetűeknek javasolt!

Vannak filmek. És vannak határok. Vannak dolgok, amiket egészen egyszerűen nem engedhet meg magának az ember. Olyan dolgok, amiket nem tűr meg a vászon. Amik a testi és a lelki terror egy olyan szintjét képviselik, amit már nem akarunk látni, amiről nem akarunk tudni. Vannak rendezők. És vannak tabuk. Vannak, akik tiszteletben tartják, és vannak, akik ezt a szót nem ismerik, soha nem ismerték, és ebben az életben már nem is fogják megismerni. Vannak rendezők, akik filmjeikben egyszerűen ledöntögetik ezeket a tabukat. És van Srdjan Spasojevic, aki szó szerint megbassza őket.

Mintha az előbb valami fura hangot hallottam volna, fogalmam sincs, mi lehetett az, lehet, hogy csak fingottak a szomszédban, de a biztonság kedvéért holnap első dolgom lesz, hogy felszereljek vagy 40 kamerát a ház különböző pontjaira, mert ez azért mégiscsak különös, és jobb félni, mint megijedni. A Paranormal Acivity 3 alatt viszont sajnos egyiket sem fogunk. Nem, ezúttal garantáltan még azok sem, akik amúgy hisznek a szellemekben.

Valójában ha megerőszakolnám magam sem tudnám megmondani, hogy az első rész miért lett számomra inkább sima középszer, mint profi horror. Ugyanis a spanyol mesterek kifejezetten erős és idegeket borzoló horrorokat képesek előállítani - amiket felettébb szoktam élvezni, lásd Secuestrados - és a [Rec] sem volt ez alól kivétel: a vászon tocsogott a vérben, igaz, hogy a kézi kamera rángott össze-vissza és sokszor a szemem verte ki majdnem, de volt eszetlen menekülés, vírusfertőzés meg vérbő brutalitás. Na de hagyjuk is a fenébe. A második rész nem sokat újít, ugyanúgy vért öklendezik és mindent szem-perspektívából mutat, de valamiért mégis képes tövig a fotelba döngölni a nézőjét. Vagyis egy ponton inog és vagy 10 percre elveszti az eszméletét, de utána hörög tovább fennhangon.

Igyekeztem valami kimondottan halloweeni témájú filmet találni, amitől még az is hangulatba jön, aki amúgy nincs oda az ünnepért, de ez nehezebb feladat, mint hittem, úgyhogy be kell érnetek most ezzel a borzadállyal. Fogadjátok hát sok szeretettel; ez egy igen rossz film, pedig leírás alapján szimpatikusnak tűnt, és még a borítója is egész sukár.

Elérkezett Halloween, más néven a Kísértetek éjszakája, és ilyenkor persze bulizni kell, lehetőleg a legveszélyesebb helyeken. Néhány jó barát éppen ezért elhatározza, hogy a közelben álló, elhagyatott kórházépületben kívánja átmulatni az éjszakát. Egy ezzel párhuzamosan futó szálon pedig egy srácot és egy lezüllött tévésztárt követhetünk nyomon, akik egyikük húgát keresik, véletlenül éppen ugyanabban a kórházépületben, ahol mellesleg hamarosan mindannyian rájönnek, hogy kísértetek nem csak a mesékben léteznek.

A horror műfaján belül talán a zombis filmek képesek legkevésbé a megújulásra, hiszen az alaptörténeten nem nagyon lehet csavarni – egyik napról a másikra ellepik a világot az élőhalottak, a túlélők egy maroknyi csoportja pedig felveszi velük a harcot, hogy biztonságos helyet találjon -, mégis minden évben számtalan ilyen jellegű produkció lát napvilágot. Ennek az egyik oka nyilván az, hogy zsebpénzből ki lehet hozni egy ilyen filmet, ráadásul a horrorrajongók mindig kaphatóak egy jó kis zombis vérengzésre; akármennyire veszi, vagy nem veszi magát komolyan a film, ahol rothadó zombik csoszognak egy leamortizált városban, az már nagyon rossz nem lehet (ez persze nem igaz). Én mindenesetre nagy rajongója vagyok a témának, ezért az elmúlt néhány év terméséből szemezgettem nektek párat, jó étvágyat hozzájuk!

Guillermo del Toro története egészen a gyerekkorunkba repít minket vissza, azokba az időkbe, amikor az éjszaka korántsem volt mindig békés, hiszen különféle rémisztő dolgok lapulhattak a sötétben, csakis arra várva, hogy elaludjunk, és lecsaphassanak ránk. És még ha a Don’t Be Afraid of the Dark után nem is lesz gondunk a nyugodt alvással, azért egy egész jó kis film ez, amit nyugodtan tudok ajánlani még a leggyengébb idegzetűeknek is.

Péntek 13 (1980):

Slasher-őskövület. Sean S. Cunningham tökig felhúzva a hózentrógeres farmerét úgy gondolhatta, hogy ő most nagyon-nagyon odacsap a kaszabolós zsánernek. Neki is indult, egy kis erdei táborba száműzött pár fiatalt, akik imádnak dugni, inni, és szívni - szerintem nincs olyan slasher, amiből bármelyik elem is hiányozna. Ráadásul az akkoriban még pelyhedző bajszú Kevin Bacon volt az egyik mellékszereplője - bár ez akkor légyszarnyit sem jelentett még. Szóval ha úgy tetszik megágyazott a Jason-szériának egy kemény, kényelmetlen és teleszart ággyal.

A horrorfilm lényege, hogy folyjon a vér, és minél extrémebb halálnemekkel botránkoztassa meg a borzongásra vágyó nézőt, ehhez pedig számtalan eszközt felhasználtak már a filmesek a gyilkos videokazettától kezdve a halálhozó mobiltelefonig. Néhány eszement művészlélek azonban minden eddiginél messzebbre merészkedett, és létrehoztak egy olyan filmet, melyben – a címből adódóan – egy öntudatra ébredt gumiabroncs fog megvadulni, hogy elpusztítson mindent és mindenkit, aki az útjába kerül.

Manapság már ott tartunk, hogy minden olyan filmet meg kell becsülni, amiben a vámpírok rendeltetésszerűen elégnek a napon, nem pedig csillognak, mint egy krómozott felni, és a vértől sem lesznek rosszul, hanem kegyelmet nem ismerve tépik fel áldozatuk nyakát, hogy kényelmesen kiszürcsöljék belőle az életet adó nedűt. Legutóbb a svédek bizonyítottak a Let the Right One In című remekművel, most pedig a németek hoztak el nekünk egy olyan filmet, amelyben a vámpírok azok vámpírok.

A brit filmipar mindig is képes volt rá, hogy nagy meglepetéseket okozzon és olyan filmekkel ékesítse a filmgyártást, amelyre Hollywood rothadó filmmagja egyre kevésbé képes. Az Attack the block pont ilyen: brit suttyókat helyez a középpontba és olyan elképesztő érzékkel figyel az arányokra, hogy azok még véletlenül sem csúsznak túl, vagy válnak közönségessé. Az elsőfilmes Joe Cornish érdemei pedig csak dagadnak, hiszen a rendezői és írói feladatokat is egyaránt ő intézte, mesterien. Ráadásul a negatív szereplőket a legvisszataszítóbb tulajdonságuk mellett is olyan rokonszenvesnek és szimpatikusnak ábrázolja, hogy végül hőssé emelve őket a saját gettójukból harsogja a nevüket. És vele együtt mi is.