A két ír, aki nem csak, hogy pengén ír
piszkos jól rendez, és érez
egyedien szőtt atmoszférával bír
ahol minden gengszter kellően kivérez.

Erőszakik / In Bruges (2008)

A purgatórium avagy a pokol. Egy biztos: Bruges nem a mennyország. Csak egy koszos szarfészek, tele mindenhonnan szállingózó turistákkal, akik még így is csak töredékei annak a mennyiségnek, ami a híresebb turistavárosokban előfordul. Még jó, hogy ennyire el van dugva. Két bujkálni kényszerülő bérgyilkos számára ideálisabb hely nem is létezne, kivéve, hogy egyikük szarrá unja magát ebben a mesebelien szép pokolban, míg a másikuk örömmel kulturálódik. Vénséges, csodálatos építészeti csodák, hattyúk, templomok, hajók, tornyok...olyan az egész, mint egy kibaszott tündérmese. Egy mese, amiben a szereplők kokaint szívnak, csillapíthatatlanul káromkodnak, ölnek, vedelnek és olyan belső egzisztencialista válságban nyomorognak, hogy azt egyetlen módon lehet kibírni: ha röhög rajta az ember. Na szóval: ezt a mesét nem olvasnád fel a gyerekednek.

Te mit tennél, ha vadászat közben egy a civilizációtól teljesen elszeparáltan elő vademberre bukkannál az erdőben? Nos, Chris Cleek úgy dönt, hogy hazaviszi, és megpróbálja „civilizálni”, még ha ez a szó egészen sajátos jelentéssel is bír az ő szótárában. A józanész és az őrület határán egyensúlyozó férfi azonban nem csak a pincében fogva tartott nőt, hanem a saját családját is állandó rettegésben tartja…

Európa-szerte igen jelentős múltra tekint vissza Tintin, kinek nem mindennapi kalandjait elsőként egy belga képregényrajzoló, Hergé vetette papírra 1929-ben. A kalandos történetek sikerei azonban Steven Spielberg figyelmét sem kerülték el, a rendező pedig annak ellenére, hogy egy mukkot sem értett az idegen nyelvű füzetecskékből, annyira beleszeretett a képregény stílusába, hogy már a ’80-as években elkezdte egyengetni egy – akkor még élőszereplősre tervezett - Tintin-film útját. A tervezetből nagyon hosszú ideig ugyan semmi sem valósult meg, de Spielberg nemrég leporolta a projektet, és Peter Jacksonnal karöltve végre a vásznakra varázsolta a gombszemű, felnyalt hajú újságírót.

Hoppá retikül, hát ez a pillanat is eljött, az év legjobban várt filmje megérkezett, és a mozikban negyedszerre is bealkonyodott. Én eddig ugyan minden évben otthon követtem nyomon a halott, a farkas és a depis lány bizarr kapcsolatának alakulását, de most nem bírtam magammal, így a fényvisszaverő vámpíroktól és a félpucér vérfarkasaktól megvadult fangörlök társaságában becsörtettem a legközelebbi moziba, mert ezt nem lehetett kihagyni, ez a sorozat valami fenomenális.

A 300 producerei egy R besorolású, 3 dimenziós akció-fantasy-vel vették be nemrég a mozikat, és még az sem zavarta őket, hogy feltehetően nem nagyon figyeltek oda annak idején a történelemórákon, mivel egy igencsak eldeformált görög mitológiát gyúrtak össze a tipikus fantasy-sablonokkal, hogy egy butácska, mégis tűrhető történetben prezentálják az utóbbi évek legdurvább és leglátványosabb csatajeleneteit.

Johnny Marco (Stephen Dorff) a Hollywoodi fénylő csillagzat alatt éppen jól menő filmsztár. Lánya évek után bukkan fel és kapcsolódik be Johnny katatónikus életvitelébe, de a sztereotípiákkal ellentétben elsőre nem kavarja meg őt túlságosan. A széttett lábak arzenálja továbbra is szívesen várja, a whisky és a pezsgő ugyanúgy dől, ahogy a pénz a zsebeibe. De mégis: Johnny olyan, mint egy híres szobor. Mindenki vágyik rá, hogy láthassa, de végül a kíváncsi szemek magára hagyják, magányba burkolnak egy filmsztárt, akit millióan akarnak ismerni és még sincs mellette senki.

Amikor a főnököd a legtrágyább melót bízza rád, akkor csak haragszol. Jogosan. Amikor hosszú ideje dolgoztat túlórában még hétvégén is, akkor szembeköpnéd. Jogosan. Amikor 8 évi szarevés, foslapátolás és torkos szívás után az előléptetést amire vársz, saját magára ruházza, akkor puszta kézzel fojtanád meg a saját hugyában. Jogosan. Seth Gordon ezt az alaphelyzetet lovagolja meg filmjében, ahol a három dühös beosztott egytől-egyig húzna fülig érő mosolyt a főnöke szájára egy konyhakéssel.

Az ázsiai filmekben már megszokhattuk, hogy szereplőik szinte minden percben püfölik egymást, műfajtól függetlenül, és ez természetesen a sportfilmeknél sincs másképp, még akkor se, ha az adott sportnak éppen köze sincs a bunyózáshoz. Ezekből vegyünk most szemügyre néhány jobb és rosszabb próbálkozást:

Tűzlabda / Fireball (2009)

Kevesen tudják, hogy annak idején, a kosárlabda feltalálásánál egy olyan sport létrehozása volt a cél, ahol a játékosok közötti fizikai kontaktus szabályellenes, így a problémás, nehezen kezelhető gyerekek is játszhatják, hiszen nem kell attól tartani, hogy netalántán egymásnak esnek. A thaiföldi filmesek azonban úgy gondolták, hogy csavarnak egyet ezen, így nemcsak kidobták ezeket a szabályokat, de mindjárt össze is boronálták a kosárlabdát a ketrecharccal, megalkotva a tűzlabdát, egy olyan játékot, ahol a labda birtoklásáért, ill. a pontszerzésért folytatott küzdelemben minden eszköz megengedett, és ahol „nincs szabály, nincs kegyelem, csak a legerősebb marad életben.”

A halál akkor a legszebb ha költői. Alejandro Gonzalez Inarritu munkásságát arra tette fel, hogy a halál elregélését mutassa be minél többféleképpen. A 21 gramm-hoz és a Bábel-hez képest viszont a Biutiful igencsak kisrealista, vagyis inkább minimalista halálrege, amelyben majdnem Javier Bardem-é minden érdem. Ugyanis Inarritu a már-már manírjává vált többcselekményes történetmesélést megcsonkította ugyan, de még így is bedolgoznak a mellékszálak erőteljesen a főhős élettörténetébe. De a próbálkozás, hogy ezúttal egyetlen markáns és nyers főszereplő köré szője haláltusáját - nem könnyedebb, és talán csak hajszálnyival fogyaszthatóbb - mindenképp dicséretre méltó.

Uxbal (Javier Bardem) szenved. Miután a rendelőben lecsapolja saját karját vérminta gyanánt az eredményre még ő sincs felkészülve. Súlyos prosztatarákot diagnosztizálnak nála és a kemoterápia pusztán néhány hónappal könyörül csak rajta, hogy el tudja simítani az életét maga körül mielőtt itt hagyná két kisgyermekét. Uxbal járatos az alvilágban, illegális bevándorlók számára igyekszik munkát biztosítani az önzés legapróbb szándékától mentesen, mellékesként pedig hullákkal folytat párbeszédet, hogy azok hozzátartozói könnyebben képesek legyenek feldolgozni a rájuk ülepedő gyászt. Uxbal szívében annyi jóindulatiság és érzelmi segítőkészség vert tanyát, hogy talán ezért képtelen mindent jobbá tenni, mert mindenkit meg akar menteni. Kezdve szenegáli barátjától, a kínai bevándorlókon át, saját alkohol- és drogfüggő exfeleségéig. De mindenekelőtt két gyermekének szeretne legalább egy halványan kirajzolódó biztonságos jövőt teremteni.

Az amerikai családi filmek java mindig is szenvedett olyan kóroktól, mint a giccs, az igaz történet túldramatizálása vagy az émelyítően édes mondanivaló az álmokról és azok eléréséről. Ezt sajnos ez a Baseball-filmbe szőtt családi dráma sem tudja teljes mértékben levetkőzni magáról - a nagyobb baj, hogy nem is áll szándékában. Mindez azért kár, mert Dennis Quaid alkalmas lenne rá, hogy egy veterán, korban megcsúszott újra pályára tévedő sportolót alakítson, akiben máig ott bugyog az elnyomott és mélyre szorított tehetség és a szunnyadni nem akaró bizonyítási vágy. És ha ez a film nem a Walt Disney logóval lenne agyoncsapva, kissé komorabb és nyersebb lenne, kisváros, álmok, gyerekek és a velük ezerkétszázszor eljátszott klisék nélkül, akkor egy őszinte és realista sportdráma lehetne. Így inkább csak szédítő mese Amerika egyik kedvenc sportjáról.