Előrebocsátom, a Schwarzenegger-féle Conant én olyan régen láttam, hogy bárminemű összehasonlításba bocsátkozni súlyos vétek lenne a részemről, így igyekszem mellőzni az olyan kérdéseket, hogy ki a jobb főhős, és melyik a jobb film. Meg amúgy is van nekem egy olyan sanda gyanúm, hogy a készítők nem is igazán a ’82-es változatot remake-elték, hanem az eredeti történetet dolgozták fel újra, egy kicsit másképp.
Messze ennek a trailerét láttam legtöbbször idén, a nyár közepe óta szinte minden film előtt lenyomták a mozik, és annak ellenére, hogy már a könyökömön jött ki minden egyes képkockája, egyáltalán nem untam, mivel egy látványos, pörgős és vicces produkciónak ígérkezett, aminek minden esélye megvolt arra, hogy hozza a Shrek- színvonalat. Hogy mindezekből mennyi valósult meg, az már egészen más kérdés, de annyi bizonyos, hogy nem lett egy kilenc életre szóló kaland a Csizmás, a kandúr. Persze egyáltalán nem arról van itt szó, hogy a macsek karaktere kevés lenne egy önálló filmhez, pusztán az ötlet-folyó apadhatott ki a Dreamworks háza táján, aminek már az utolsó Shrek is az előszele volt, de nem kevésbé utalt erre már maga a spin-off gondolata is. Látványban persze hozza az elvártakat, sőt, még túl is szárnyalja azokat, a történet viszont csak közepes, a poénokat meg már az előzetesben ellőtték. A címszereplő egy cicalánnyal és egy beszélő tojással az oldalán keresi az aranytojást tojó ludat, ill. a hozzá vezető varázsbabokat, de közben a múltja mérföldköveit is felidézi, amik mellesleg rém unalmasak lettek, és a kelleténél többször és hosszabb ideig szakítják meg a cselekményt. És mivel a Kandúr nem csak tolvaj, remek kardvívó és az igazság bajnoka, hanem latin lover is egy személyben, így két kardozás között táncpárbajokkal és hangulatos zenékkel dobták fel a műsort, ami igen jót tett az összképnek. A látvány és a klasszikus mesék hangulata miatt megéri a nagyvásznon, 3D-ben nézni, de amúgy sajnos nagyon is felejthető lett. 6/10
Tény, hogy Hollywood az elmúlt jó néhány évben ötlettelenségbe, folytatások-előzmények fantáziátlan sorozatgyártásába, a vámpír és zombimítoszok mértéktelen, legtöbbször középszerű ismétlésébe torkollott. Egyre kevesebb az eredeti, egyre több a háromdésített buta, de látványos film. Sportfilmekben viszont az amerikai filmipar toppon van. 2008-ban Wrestler, 2010-ben Fighter, - most a Moneyball - és akkor elérkeztünk a Warriorhoz. A Warrior szolidan, de magában mosolyogva neveti ki a tinifilmszerű Never Back Down-t, hogy olyan brutális, nyers, kérges szívű realista sportfilmet tegyen le az asztalra, amiben még csak nem is a UFC van középpontban. Viszont ez a kevert harcművészet szolgál közös nevezőként. Olyan kommunikáció jön létre ezzel az erőszakos, véres, de tiszteletre méltó harcműfajjal, amelynek befejezése a legszilánkosabb hepiend, amit valaha sportfilmben láttam.
Tele van giccsel, Robin Williams néhol már túl is játssza, de valamiért mégis eszméletlenül szerethető mozi. Olyan pozitív töltetű szemlélettel bír, ami hihetetlen szimpatikussá teszi, annak ellenére, hogy több ponton is megkérdőjelezhető. Hunter "Patch" Adams egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után elmegyógyintézetbe vonul, ahol ráébred mit is kell tennie: gyógyítania, segítenie kell az embereken. Mindezt humorral, nevetéssel, "túlzott jókedvvel" - és persze az orvosi elvégzésével. Patch szemlélete, különcsége és kapcsolatteremtése átível az egész filmen - amit Robin Williams tökéletes izgágasággal és élettel ad át - amely végig az őrültség és a zsenialitás határán egyensúlyoz, de persze nem kérdés végül melyiket választja. A Patchban lobogó tűz kora ellenére hajtja előre eszméletlen sebességgel, és pont leszarja, hogy az Orvosiról kinézik vagy azt, hogy milyen konzervatív faszfejeken kell keresztülmennie azért, hogy elérje a célját, segítsen a betegeken. Williams mellett a tündéri Monica Potter remekül mutat, illetve Bob Gunton, mint Patch legnagyobb utálója "a zabszem a seggében" hihetetlen jól alakít, mert csak rühellni lehet. A dramaturgia néha túl tipikus mégsem marad el a meghatódottság, egyszerűen kihozza az emberből a könnybe lábadt szemeket - mert beteg, irtóan aranyos kölykökkel, jó fej nővérekkel és aranyos öregemberekkel csak együtt érezni lehet.
A finálé természetesen hepiend, hiába van egy lehangoló drámai rész, a végére összekapja magát és ügyesen, viccesen fejezi be a piros orrú doki történetét, aki elkezdte másképp kezelni a betegeket. Csak szeretni tudom (már vagy 5-ször láttam). 8/10
Majd’ 30 év telt el azóta, hogy John Carpenter megalkotta minden idők egyik legnépszerűbb horrorfilmjét, a The Thinget, ami mellesleg szerintem egyáltalán nem egy nagy dobás (bár elképzelhető, hogy egész másként vélekednék róla, ha nem pár hónapja láttam volna először). A remake-ek és a folytatások fénykorában pedig már az is csoda, hogy csak most került felszínre újra ez a projekt, az meg aztán végképp hihetetlen, hogy nem szimplán újraforgatták az egészet, hanem egy olyan előzményfilmet készítettek, ami abszolút méltó az elődhöz.
Őrült, dilis, szerelem. \ Crazy, Stupid, Love. (2011)
Steve Carell, napjaink egyik legviccesebb arca nem nagyon szokott melléfogni, ha vígjátékról van szó, és most sem mondott le eme jó szokásáról. Az Őrült, dilis, szerelemben egy széthulló család fejeként kell helytállnia a mindennapokban, egy görbe estén azonban a szárnya alá veszi egy jóképű nőcsábász (Ryan Gosling), aki rövidesen megtanítja a csajozás művészetére. Később aztán már mindenki szerelmes lesz mindenkibe, egyre kuszálódnak a szálak, a skalpvadász apukának gyűlnek a trófeái, de közben még mindig a feleségét (Julianne Moore) szereti, szóval lesz itt mindenféle fordulat, ami szem-szájnak ingere. Hogy vicces a film, afelől semmi kétség nincsen, jók a szövegek, jók a színészek, és a történet is tartogat egy pár igen kellemes meglepetést, de van sajnos egy igen nagy hibája is. A két órásra hizlalt játékidő néhány teljesen felesleges és baromi unalmas jelenethez is vezet, amitől időnként nagyon elakad a film, és nehezen veszi fel újra a ritmust. Ettől függetlenül azonban érdemes megnézni, mert a Barátság extrákkal mellett az év egyik legjobb vígjátéka. 7/10
Engedd el! / Rabbit Hole (2010)
Nicole Kidman és Aaron Eckhart elvesztik a mindössze néhány éves kisfiukat egy baleset következtében. Egyikük egy segélycsoportban keresi a vigaszt, míg a másikuk egy képregényrajzoló középiskolás sráccal beszélget. Kifordulnak, megcsömörlenek a gyász súlya alatt. A film felvonultat mindent, amit ilyen témában szokás: a rokoni szálakat, az összehasonlítást, a kínos párbeszédeket, amelyeknek jobbára mindig bocsánatkérés a vége. A két főszereplő végig remekel, ahogyan a meggyötört szülőket alakítva próbálnak kimászni abból az óriási gyászból, emlékekből és ragaszkodásból, ami folyamatosan őrli a lelküket. És ahogyan szépen lassan kezdik belátni hibáikat, úgy alakul ki újra a kettejük közti szeretet, egy olyan kapcsolat, amely nem kizárólag a másik fél hibáztatására és megóvására koncentrál. A klisék ebben a témában igencsak végesek, és a film fel is használja a legtöbbjüket, de a végkicsengés energikusságától - néhány vontatott részt leszámítva - kiváló dráma kerekedik ki a végére. Fájdalmas, szívszorító, de messze nem a szentimentális mivoltra játszik rá alattomosan. És ez jó. 7/10
Évek óta nem láttam ennyire jó gyerekfilmet. Az már csak hab a tetején, hogy J.J. Abrams sci-fibe csomagolta. Fogta az E.T.-t, lehámozta róla a szentimentális felesleget, hozzáadott egy kávésbögrényi családi drámát és mindezt visszaküldte a 80-as évekbe. Persze a jelen technikájához mérten saját szájíze szerint belegyúrt néhány fenomenálisan látványos, grandiózus akciójelenetet. De ezért azt hiszem nem fogjuk utálni.
A (nem túl távoli?) jövőben már nem a pénz mozgatja a világot, hanem az idő. Ez az egyetlen fizetőeszköz, és ez az, ami meghatározza, hogy mennyit ér egy élet. Vannak időmilliomosok, akik több ezer évig élhetnek, míg sokan még abban sem lehetnek biztosak, hogy a másnapot megérik. Ez utóbbiak táborát erősíti Will Salas (Justin Timberlake) is, aki miután egy éjszaka megmenti egy időmilliomos életét, reggel arra ébred, hogy alig néhány órás élettartama kibővült egy évszázaddal. Nem is húzza az időt, rögtön beleveti magát a gazdagok kényelmes életébe, ám hamarosan rászáll az időrendészet, ezért menekülnie kell. Megszökik egy befolyásos ember lányával, Sylviával (Amanda Seyfried), és együtt próbálnak meg kiutat találni ebből a lehetetlen helyzetből, miközben már nem csak a törvény emberei, hanem az alvilág küldöttei, az ún. percvadászok is a nyomukban járnak.
(Előzmény: Jones kritikája.)
Az a gyönyörű a Womanben, hogy valójában nem a foglyul ejtett, pincében láncra vert vadnő az igazi áldozat, hanem a totális reszketésben megcsömörlött, roncs amerikai család. Lucky McKee filmje valójában tényleg nem igazán horror: egy masszív pszicho-thriller, az az idegeken trappoló fajta, amelytől nem retteg az ember, de mint szemlélő szabályosan fájdalmas végignéznie. A horror jelzőt az utolsó negyed óra, a revenge által erőszakban tobzódó jelenetek miatt kell ráaggatni, mert az mindenképpen kimeríti azt.
