Évek óta nem láttam ennyire jó gyerekfilmet. Az már csak hab a tetején, hogy J.J. Abrams sci-fibe csomagolta. Fogta az E.T.-t, lehámozta róla a szentimentális felesleget, hozzáadott egy kávésbögrényi családi drámát és mindezt visszaküldte a 80-as évekbe. Persze a jelen technikájához mérten saját szájíze szerint belegyúrt néhány fenomenálisan látványos, grandiózus akciójelenetet. De ezért azt hiszem nem fogjuk utálni.
Néhány kölyök a saját zombifilmjét forgatja amikor is a vasútállomáson a légierő egyik tehervonata kisiklik és óriási balesetet generál. Néhány piszlicsáré seben kívül senki sem szenved sérülést, majd amikor összekaparják magukat rájönnek, hogy nem baleset volt. A fizika tanáruk szándékosan hajtott bele a vonatba, hogy azt kisiklassa. Egyelőre fogalmuk sincs miért tette, de megfenyegeti őket, hogy amennyiben beszélnek, nem csak ők, de szüleik is halál fiai. A légierő közben már úton van a helyszínre. Ami megmaradt a felszerelésből - kamera, művér és a többi - íziben összeszedik és elpucolnak a helyszínről. Majd amikor előhívatják a filmet rájönnek, hogy valami elszabadult az egyik vagonból. Valami, ami nagy, embereket eszik és az állatok rohanva menekülnek a közeléből. Lassan ez a kisváros fenekestül felfordul és ők fogják megállítani. Legalábbis mindent megtesznek érte.
A Super 8 bár szörnyfilm és sci-fi egyszerre, mégsem ettől jó igazán. A forgatókönyv és a gyerekszínészek egymásba gabalyodásától lesz elképesztően hiteles. Úgy, hogy megkerüli a giccset, pedig családi traumával kezdődik és a befejezése erre reflektál kissé hatásvadászul, de elfogadhatóan. Érdekes, hogy Abrams a Lost, MI:3, és a Star Trek után mennyire képes összhangban tartani a gyerekszínészeket. Sajátos egyéniségeik a legjobb retró-gyerekfilm karaktereket idézik. Elle Fanningen át a piromán lurkón keresztül a dagi rendezőig mindenki pazar - Kyle Chandler szinte csak asszisztál. Kapcsolatuk fesztelen, ártatlan, még kissé naiv is, de minden egyes helyzetre őszinte rácsodálkozással reagálnak. Pedig bőven akad jelenet, amelybe a tipikus izzadságszagú, erőltetett, gagyi hollywoodi poénok ziccerként passzolnának. Abrams mégis kikerüli ezeket, remek tempójával pedig végig leköti a nézőt.
Az a kevéske akció, ami van, hibátlan. Abrams tökéletes arányérzékkel tölti meg a vásznat szemkápráztató látvánnyal és jókor adagolt izgalommal. Történetvezetése egységes, nincsenek kilógó, oda nem illő részek. A gyerekszerelem kibontakozása, szülői meg nem értésen keresztül, néhol lázadva, máskor viccelődve áramlik egy veszélyes végpont felé.
Az utolsó fél órában zajló cselekmény tele van kiszámítható pontokkal - a szörny megértése, vagy a lány kiszabadítása - és mégsem feszeng az ember kínosan a fotelban, mert szép kerek egésszé áll össze J.J. gyerek-sci-fije. Az eddigiek fényében pedig nem számítunk hatalmas fordulatokra, vagy indokolatlanul beszúrt magyarázatokra. Majd miután a fináléban közvetített saját traumára való utalás után mosolyogva nézünk a stáblista elébe, még a srácok rövid zombifilmjét is megnézhetjük - ami egyébként humorosan találó.
Abrams nosztalgikus sci-fi egyvelege kellemesen szórakoztat és még csak hatalmas fegyverarzenál vagy beszélő robotok sem kellenek hozzá. Pedig blockbuster. És még milyen jó. 8/10