Előrebocsátom, a Schwarzenegger-féle Conant én olyan régen láttam, hogy bárminemű összehasonlításba bocsátkozni súlyos vétek lenne a részemről, így igyekszem mellőzni az olyan kérdéseket, hogy ki a jobb főhős, és melyik a jobb film. Meg amúgy is van nekem egy olyan sanda gyanúm, hogy a készítők nem is igazán a ’82-es változatot remake-elték, hanem az eredeti történetet dolgozták fel újra, egy kicsit másképp.

Nagyon röviden összefoglalva Conan (Jason Momoa) bosszúhadjáratának lehetünk szem- és fültanúi, mivel a vadember mindenáron bosszút akar állni az apját (Ron Perlman) és faluját lemészároló gonosz hadúron, Khalar Zymen (Stephen Lang). Útja során pedig egész hadseregeken kaszabolja át magát, és semmilyen boszorkány (Rose McGowan), homokember, vagy egyéb goromba teremtmény sem állíthatja meg.

A forgatókönyvet elvileg többen is olvasták, mégse tűnt fel senkinek, hogy mekkora őrültségekkel van tele. Tulajdonképpen már az első jelenet előrevetíti, hogy mire is lehet majd itt számítani, amikor is Conan, a nagy, északi harcos megszületik; hol máshol, mint egy csatatér kellős közepén, hogy az acélkarddal császármetszést végrehajtó apa úgy emelje a magasba a fiát, mint anno Rafiki a kis Simbát az Oroszlánkirályban, miközben körülöttük csattognak a pajzsok, hullanak a fejek, fröcsög a vér, és agyvelődarabkákat hordoz a szél, de szerencsére senki sem zavarja meg ezt a családi idillt.

Ezután ugrunk egyet az időben, és máris a gyerek Conan egyik kalandjába csöppenünk, ahol a maga 20 kilójával egyedül lezúz négy igen képzettnek látszó harcost. És ez az a jelenet, ami már az elején tökéletesen szemlélteti a film két legnagyobb hibáját. Nincs fejlődés, a címszereplő felkészüléséből semmit sem látunk, ráadásul már tíz évesen legyőzhetetlen, és a későbbiekben is bármekkora túlerővel néz szembe, a legkilátástalanabb harcokat is szinte mindig megússza egy karcolás nélkül – na jó, egy alkalommal szerez egy karcolást, az viszont majdnem az életébe kerül, ezt aláírom.

A sületlenségek sora azonban itt még koránt sem ér véget, a készítők ugyanis logikáról még nem nagyon hallottak, így majd’ minden jelenetbe elrejtettek valamit, amin hüledezhetünk. Conan éppen ezért nem csak a történet szempontjából teljesen felesleges dolgokat művel, de még saját magának is sokszor ellentmond, például amikor néhány rabszolgát akar felszabadítani, és ahelyett, hogy egyszerűen lekaszabolná a fogvatartókat, inkább egy rakás sziklát gurít le a hegyről, ami igaz, hogy meglepi a rossz fiúkat, de én a ketrecekbe zárt rabszolgák helyében is igencsak kikerekedett szemekkel néznék, ha hirtelen több tonnás kődarabok indulnának meg felém.

Sok mindent rá lehet fogni a Conanre, de hogy unalmas lenne, azt nem mondanám, hiszen az első perctől az utolsóig szinte megállás nélkül pörög, tulajdonképpen alig néhány olyan jelenet van, amiben nem folyik a vér. Egyik csata követi a másikat, bárminemű átvezetés nélkül, olyan az egész, mintha egy kétórás összefoglalót néznénk Conan hőstetteiből, és még összetett mondatot is ritkán hallani, annyira csak a zúzásra mentek rá, és semmi másra. Ami persze rohadt szórakoztató, de nem kevés hiányérzet marad utána. Az akciókavalkád miatt mindenesetre egyszeri szórakozásnak elmegy. 5/10