Te mit tennél, ha vadászat közben egy a civilizációtól teljesen elszeparáltan elő vademberre bukkannál az erdőben? Nos, Chris Cleek úgy dönt, hogy hazaviszi, és megpróbálja „civilizálni”, még ha ez a szó egészen sajátos jelentéssel is bír az ő szótárában. A józanész és az őrület határán egyensúlyozó férfi azonban nem csak a pincében fogva tartott nőt, hanem a saját családját is állandó rettegésben tartja…

A The Woman jóval túlmutat azon, hogy a családon belüli erőszak problémájára hívja fel a figyelmet, és egyenesen a női nem kiszolgáltatottságát helyezi a középpontba. A nő és a férfi örökös, egyoldalú harcára fekteti a hangsúlyt, ahol minden esetben az előbbi az áldozat, míg utóbbi az elnyomó, zsarnokoskodó fél. Legyen szó gyerekről vagy felnőttről, ebben a filmben minden férfi egy-egy a nőket testileg-lelkileg megrontó, szadista hajlamú diktátorként jelenik meg. Egy végletekig eltúlzott, demoralizáló és ellentmondást nem tűrő magatartásformát testesítenek meg, ami kezdetben megelégszik olyan apró csínytevésekkel, mint például a rágógumi hajba ragasztása, ám később minden beteges fantáziát kimerítő kegyetlenkedésbe torkollik. Amikor pedig átlépi a végső határt, ahonnan a folyamat már végleg visszafordíthatatlanná válik, bekövetkezik az a törés, ami a tragikus végkifejlethez vezet, ahol már azt sem könnyű eldönteni, hogy ki bűnös, és ki ártatlan.

A forgatókönyv tagadhatatlanul magán viseli Jack Ketchum kézjegyét - még ha csak igen haloványan is -, hiszen az emberi természet legsötétebb oldalának bemutatása mindig is az író első számú fegyvere volt; ez az, ami nagyon megy neki, ez az, amihez a leginkább ért, talán mindenki másnál jobban. Azonban az is világosan kitűnik, hogy csupán társíróként működött közre a produkciónál, mivel pontosan az az undorral és gyűlölettel kevert feszült hangulat hiányzik a The Woman-ből, ami A szomszéd lány esetében már-már tapintható volt. Valamennyire érződik ugyan, hogy itt nem csupán a címszereplő az, aki egy kicsi, sötét pincében láncra verve kénytelen eleget tenni a férfiak minden beteges vágyának, hanem képletesen bár, de az összes többi nő is gyakorlatilag ugyanakkora mozgástérrel és szabad akarattal rendelkezik, valamint szintén különféle kínzásoknak van kitéve, még ha nem is pont ugyanabban a formában.

Magán a rendezésen hasal el tulajdonképpen a film, Lucky McKee ugyanis nemcsak a feleslegesen elnyújtott, itt-ott eléggé unalmas forgatókönyv gyengeségeit képtelen felismerni, de még a dalválasztással, ill. annak időzítésével is gondban van, sőt, még a képi megjelenítéssel sem tud hatást kelteni, ezáltal pedig belőlünk sem sikerül érzelmeket kicsikarnia, és a mondanivaló se igazán jön át. A film végi vérengzés is inkább zs-kategóriába illően amatőrnek és erőltetettnek hat, semmint sokkolónak, és mivel egyik szereplővel sem lehet túlzottan azonosulni (hiába remek a színészi játék), így a katarzis is elmarad.

Nem állítom, hogy végigaludtam ezt a majdnem két órát – bár néha közel álltam hozzá -, de azért ennél jobb időtöltést is el tudtam volna képzelni. Azért nem bántam meg, hogy megnéztem, mert voltak jobb pillanatai, és Jack Ketchum stílusa is érződik rajta, de összességében egy erőtlen, elfuserált film ez. 5/10