Dominic Torettoként - áliász kigyúrt, kopasz hústorony a Halálos iram szériából - szinte az egész világon ismerik, főleg a motorbúgás és az akció szerelmesei. Richard B. Riddick a sci-fi társadalom és a b-film kedvelők számára lehet ismerős, aztán akad még extrémsport-függő titkos ügynök, bosszúittas exzsaru, de a maffiasarj Jackie DiNorscio valószínűleg már csak egy kisebb rétegnek hangzik ismerősen. Vin Diesel filmográfiáját ugyan még nem teljes egészében ismerem személyesen, de az számomra régóta nyilvánvaló, hogy már a karrierje elején több potenciál rejlett benne, mint holmi időszakos akcióhős. Persze a velejéig maszkulin külső, és a sziklarepesztően rekedtes hang nyilvánvalóan jobban kihasználható az akcióiparban. Sidney Lumet-nek, az atmoszférateremtés királyának Diesel valószínűleg nem győzött elégszer köszönetet mondani: ugyanis pályafutása legkomolyabb és egyben legnehezebb szerepét szabta ki rá a híres direktor. Nagy hülyeség lett volna nem kihasználni.

A Charles Bronson filmsztár után felvett „művésznév” mögött megbújó Michael Peterson élete java részét rácsok mögött töltötte, és miközben egyik börtönből a másikba száműzték, az elmegyógyintézetet is megjárta. És annak ellenére, hogy egy rövid időre még a szabadságot is megízlelte, sehol sem érezte olyan jól magát, mint a mocskos cellák falai közt, ahol ő az úr, mindenki más pedig csak játékszer, vagy sokkal inkább homokzsák, amin kitöltheti fékezhetetlen haragját, a tébolyult tombolássá duzzadó dühét. Ellentmondásos alakja az agresszív attitűdjének, ill. az ebből kifolyó erőszakos cselekedeteinek, túszejtő akcióinak és a mindehhez társuló roppant vidám világszemléletének köszönhetően vált ismertté.

A rák szar dolog. De itt a bizonyíték rá, hogy egészséges realizmussal és racionális látásmóddal milyen jól lehet kezelni. Will Reiser forgatókönyve briliánsan egyensúlyozik a komikum és a dráma határvonalain, amely pontos életszerűséggel ruházza fel a dramaturgiát: kikerüli a giccset, megvidámít, miközben a kényes érzelmi szálakat sem hanyagolja.

Amikor az aberráció és a perverzió közösül a filmvásznon egy olyan nyomasztó atmoszférában, amiben a néző szinte kizárólag kellemetlenül és frusztráltan érzi magát, akkor jobb ha vigyázunk. Óvatosan kell döntenünk, hogy mely karakterekkel empatizálunk, moralitásban ki mellé állunk, mert még a végén nem a filmben szenvedő személyek koppannak majd a legnagyobbat, hanem mi. Pedro Almodovar filmje aberrált, sokkoló, nyomasztóan fájdalmas történet. Az a fajta, ami közben meg-megrándul a görcs az ember gyomrában, elborzad, és a végén nem tud majd dűlőre jutni a kétes érzelmeivel.

A Moneyball 2011 legintelligensebb filmje. Ahhoz az idézőjelbe tett könyörtelenséghez, amit olykor behoz, azonban elengedhetetlen ez az intelligencia. Azért, mert az a vászonra vetített száztíz százalékos életszerűség produkálja azt, hogy realista filmmé váljon, ahol a főhős hiába meríti ki abszolút módon a pozitív karakter fogalmát, végül ő is bukásra van ítélve. Még akkor is, ha a hazafutás csakhogynem sikerül neki - pont ez a "majdnem" zavarja a legjobban. Brad Pitt karakterének az esélyei megvannak a különböző életszakaszaiban, de a dicsőség minden esetben lepattog a válláról. A reformistáknak mindig fájdalmas az áttörés.

A napokban volt szerencsém pótolni az első három Mission: Impossible filmet, így a friss élményeknek hála, teljes meggyőződéssel jelenthetem ki, hogy ez a franchise bizony részről-részre csak jobb lesz, ami igen ritka jelenség Hollywoodban. A Fantom Protokoll még több akcióval, még látványosabb elemekkel, még színesebb figurákkal, még izgalmasabb üggyel, valamint egy raklapnyi öniróniával megfűszerezve tör utat magának a mostanság tucatgyártott, fantáziátlan akciófilmek között, ennek köszönhetően pedig cseppet sem érezzük elcsépeltnek vagy lerágottnak a témát. Másfél évtizeddel az első rész után Ethan Hunt jobb formában van, mint valaha, és zsír új csapatot is kapott maga köré.

Talán kissé bizarr egy Nicolas Cage filmmel kezdeni a karácsonyi filmdömpinget. Legalább annyira, mint az, hogy a multimilliomos Jack Campbell egy zsíros Ferrariból egy kiábrándítóan középszerű átlag férfi testébe teleportálódik. Családapa, aki gumikat ad el kis tételben, napról napra csak néhány órát alszik és ennek tetejében kutyanyállal az arcán ébred minden áldott reggel. Hol van ez a luxusprostitól, akivel karácsony estéjén osztja meg az ágyát, a kétezer dolláros testre szabott öltönytől és attól, hogy bármit megvehet amit csak akar. Mert megvan hozzá mindene. Mennyit ér a hatalom, a gazdagság émelyítő illata a robotoló kisember mindennapjaiba olykor bekúszó felhőtlen boldogság ellenében? - A kérdés ma sem egyszerű.

Amikor már mindenki letudta a bevásárlóközpontok végeláthatatlannak tűnő ostromát, és a mézeskalács is ott gőzölög az asztalon, akkor ideje leheveredni a tévé elé, és kifújni magunkat egy kicsit. A jól bevált kedvencek mellett pedig érdemes idén a mozik felé is néhány csalfa pillantást vetni, ugyanis egy valódi gyöngyszem, egy rendhagyó animációs film is szélesíti a palettát, ami igazán különleges élménnyel gazdagíthatja a karácsonyodat, ami akár fehér, akár fekete, Artúr minden bizonnyal egy kis színt visz majd bele.

Red State (2011)

Mondhatnám az a jó, hogy Kevin Smith nem prédikál, meg picsafasz picsafasz csácsácsá, de valójában ez a Red State-en nem segít és még csak Néma Bob sem fordul be az utcasarkon egy kövér cigivel a szájában, hogy jobb színben tüntesse fel. A filmben feltűnő gyülekezet vezére (Michael Parks élvezi a szerepet, kár, hogy az rövid idő után sematikussá és idegesítővé válik) Smith-el ellentétben viszont annyit prédikál a szodómia és a homoszexualitásban megbújó sátánról és istenről, hogy majd elalszunk alatta. Adott egy 20-25 fős hitgyülekezet, akik előszeretettel irtják a melegeket és tüntetnek ellenük, mintha valami szent cél nevében óvnák a földet. Nos, 3 fiatal srácot egy kis szex-csalival rögtön el is ejtenek, hogy feláldozzák őket saját birtokuk oltárán - amin egy kisebb katonai bázis fegyverállományával büszkélkedhetnek. Természetesen az egyikük meglóg, megzavarja az imát, és furcsa véletlen folytán a helyi seriff is hamar értesül a birtokon történő gyilkolászásról. Úgyhogy kezdődhet az üldözéses mészárlás - de csak 1 óra után. A legnagyobb baj az, hogy szemhéjfárasztóan dögunalmas és érdektelen a Red State már rögtön 20 perc után. Mintha expozíció gyanánt totál feszes dialógok, morális dilemmák, gyötrő halálnemek igyekeznének feszültséget teremteni, de egy szolid altatóként jobban funkcionálnak. Ha viszont nagy nehezen túlesünk az első 1 órán - és még ébren vagyunk -, akkor átcsap egy tempós, túsztárgyalós akciófilmbe és még csak politikai korrektséget sem igyekszik magára erőltetni - sőt, épp ellenkezőleg. Az utolsó fél óra már-már dinamikus, akadnak ügyesen megírt dialógok, éles karakterábrázolás, de a végkifejletre valahogy mindez kevésnek bizonyul. Nem válik idegesítően rosszá, ahol kell bedurvul és folyatja a vért rendesen, de nem sok marad meg belőle. Smith pedig pontosan úgy zárja, ahogy filmes pályafutását kezdte: egy jó poénnal. Annál is kellett volna maradnia. 5/10

Rögtön vallomással kezdeném: az eredeti Sam Peckinpah féle klasszikust nem láttam - elkezdtem, de kellő hangulat hiányában 10 perc után feladtam - szóval a viszonyítási alapom édes kevés. Viszont basszus, ez remake és még van egy olyan tulajdonsága, hogy jó is. Nyilvánvaló mondjuk, hogy ez most az a felállás, amikor a forgatókönyv profisága tükröződik a feldolgozásban, mert tonnányi feszültség, masszív kisvárosi atmoszféra és pengeélen egymásba futó cselekményszál építi David Zelag Goodman '71-es szkriptjét. És mivel ezt tekintettem meg előbb, mint az eredetit, ergo a nyakamba vehetem az ide lőjetek táblát, mert akármennyire nem érhet az eredeti nyomába, gyenge másolat blablabla, nálam most abszolút módon működött.