A Charles Bronson filmsztár után felvett „művésznév” mögött megbújó Michael Peterson élete java részét rácsok mögött töltötte, és miközben egyik börtönből a másikba száműzték, az elmegyógyintézetet is megjárta. És annak ellenére, hogy egy rövid időre még a szabadságot is megízlelte, sehol sem érezte olyan jól magát, mint a mocskos cellák falai közt, ahol ő az úr, mindenki más pedig csak játékszer, vagy sokkal inkább homokzsák, amin kitöltheti fékezhetetlen haragját, a tébolyult tombolássá duzzadó dühét. Ellentmondásos alakja az agresszív attitűdjének, ill. az ebből kifolyó erőszakos cselekedeteinek, túszejtő akcióinak és a mindehhez társuló roppant vidám világszemléletének köszönhetően vált ismertté.
A címszereplő kapcsolata a külvilággal teljesen abnormális, képtelen beilleszkedni a társadalomba és értékes emberré válni, éppen ezért minden rácsokon kívül töltött perce természetellenesnek hat. Bronson igazi szabadsága csupán a zárt ajtók mögött valósulhat meg, a hűvös cella az ő biztonsága, otthona és fantáziája; a börtön számára nem más, mint egy színpad, az élet pedig egy kabaré, egy nagy show, ahol minden reflektor fénye őt pásztázza, ahol minden tekintet rá szegeződik, ahol beteljesítheti régóta dédelgetett álmát.
A filmipar által egyre nagyobb figyelemnek örvendő Nicolas Winding Refn dán rendező hidegvérrel szembesít minket Nagy-Britannia legerőszakosabb rabjának határtalanul agresszív és mindenféle konzekvenciára fittyet hányó habitusával, hogy egy művészien megkomponált, helyenként már-már ízléstelenül nyers és gusztustalan képsorokkal zaklassa fel nézőjét, mindezt abszolút oda nem illő zenékkel aláfestve, precíz időzítéssel pedig rendszerint még egy csipetnyi humort is közbeszúr, csak hogy teljes legyen a káosz. A káosz, ami meghatározza a kopasz, hetyke bajszú óriás minden lépését, a káosz, melyben otthon érzi magát, ahol kiteljesedhet. Az egyetlen porszem a gépezetben az igazi tragikusság elmaradása, a záró képsorok által lógva hagyott történetből fakadó hiányérzet, ami megfosztja a nézőt attól az igazán nagy katarzistól, ami még egy szinttel feljebb lökhetné a filmet.
Tom Hardy félelmetesen jó, totálisan átszellemült alakítást nyújt, még véletlenül sem billenve ki a felvett szerepből, így karakterének hitelessége egy pillanatra sem inog meg. Hihetetlenül erőteljes és kifejező minden egyes megmozdulása, amit akár kifestve a porondon, akár véresre vert arccal a sötét zárka magányában művel, és rendkívüli karizmatikussággal formálja meg azt az embert, aki nem ért az énekléshez, sem a színészkedéshez, de egész életében híres akart lenni.
Bronson egy igazi antihős, akinek cselekedeteit és ambícióit képtelenség ép ésszel felfogni, mégis valahol tudat alatt, a felborult értékrendek és állatias ösztönök megbotránkoztató szembesülésén túljutva rokonszenvez vele a néző. De lehet egyáltalán nem szeretni ezt a fura, kissé komikus megjelenésű hústornyot, aki az egyik percben még széles mosollyal az arcán kínálja teával az őröket, a következőben pedig már meztelenre vetkőzve, gondosan beolajozott testtel ront neki egy szakasznyi kommandósnak? 8/10
(Gevin-kritika itt)