A hősiességre, vágtára született ló első nagy feladata, hogy felszántsa a földet, ahová újdonsült gazdájának édesapja vitte, miután háromszor annyit licitált rá, mint amennyit ér. A Joey-nak keresztelt patás köszönőviszonyban sincs az igás lovakkal, de ha nem tudja vele a fiatal fiú megmunkálni a földet, akkor elveszik tőle és családjától az otthonukat. Az egész filmre jellemző jelenet: Joey és Albert kínkeservesen küzdenek, hogy szántsanak miközben a nép úgy áramlik a kerítés köré, mintha legalább három szűzlány villantgatná bájait egy mező közepén a XX. század elején - elkalandoztam, az egy másik film lenne -, és a földesúr személyesen szeretné látni, ahogyan elvesztik mindenüket. A ló majdhogynem összecsuklik, az eső drámaian elered, amikor a fiú és lova együttes erővel a szakadó esőcseppek közt felszántják a termőföldet. Ez az émelyítő giccstorta első szelete, mely még kevésbé agyoncukrozott, mint a későbbiekben tálcán átnyújtott jelenetek, amelyektől hemzseg a film.

" - Maga azt hiszi, hogy ártatlan?
  - Nem tudom."

Amikor a tizenkét esküdt közül egyikük "nem bűnös"-el szavaz, akkor a tizenegy emberben valami felmordul. Lökött ez az ürge?! Aludt a tárgyaláson vagy csak szimplán idióta?! A szemtanúk, a fültanúk, és minden tárgyi bizonyíték egybe vág azzal, hogy a vádlott, ez a tizennyolc éves fiú megölte az apját.

A 8-as esküdt (a karizmatikus, végtelenül szimpatikus Henry Fonda) még csak nem is azt mondja, hogy váltig állítja a fiú ártatlanságát. Csak arra ösztönzi a vele homlokegyenest szembenő társaságot, hogy beszélgessenek el. Ahogy a tökélyre írt cselekmény egyre aprólékosabban kibomlik, úgy kerülnek elő a vadló előítéletek, a személyes sérelmekkel bemocskolódott döntések, és az ész érvek. A tizenkét vadidegen közt jobban izzik a levegő, mint ebben a  dohányfüst lepte, hőséggel kibélelt kis szobában. A fickó agyafúrtan, racionális érvekkel, pszichésen morzsol el minden megkérdőjelező, támadó, cinikus és arrogáns ellene irányuló fellépést. Kényelmetlen és kellemetlen a szituáció, ahogy a többség ellen menni MINDIG törvényszerűen az.

Amikor gimis éveim közepén úgy ébredtem fel reggel, hogy a mélyen gyűlölt fizikatanárom (ember nem létezett a suliban, akit ennél erőteljesebben lehetett volna utálni) tart majd órát, sőt, ne adj isten ZH-t (!) irat, akkor már biztos voltam benne, hogy a reggeli takarékra állított agyi üzemmódot gyorsan le kell váltanom, hogy kitaláljam hogyan fogom ellógni. Mert mi akkoriban, mindenféle-fajta alternatív módszert kihasználtunk a bliccelésre. De most komolyan, ki nem?! Valahogy így kezdődik Ferris Bueller napja. És itt most tökmindegy, hogy mekkora császár vagy épp különc voltál a suliban, meg hogy Matthew Broderick néha egy tenyérbemászó pöcs, akit mindenki istenít, mert: a lényeg nem a személyisége, hanem, amit képvisel. A túlcsorduló, életigenlő szabadságérzetet.

Sokak számára ismerős lehet a cím, hiszen egy ’97-es osztrák thriller remake-jéről van szó, amit ugyanúgy Michael Haneke rendezett, ahogy tette azt 10 évvel korábban, csak éppenséggel most amerikai színészekkel. Mivel az eredeti művet nem láttam, így megerősíteni sem tudom, de állítólag képkockáról képkockára megegyezik a két film. A különbség mindössze a már említett színészcseréből adódik, ezúttal ugyanis Naomi Watts, Tim Roth és Devon Gearhart alakítja azt a nyaralni induló családot, amely rövidesen két unatkozó fiatal (Michael Pitt & Brady Corbet) ördögi játékainak célpontjává válik.

„-Why are you doing this?
 -Why not?”

A közhelyes alapszituáció ellenére azonban a testi-lelki terror különböző szintjeit bemutató képsorok magasan túlnőnek a műfajra jellemző, feleslegesen véres és öncélú magamutogatáson, Haneke ugyanis nem elégszik meg a filmjében szereplő család kínzásával, hanem kiterjeszti mindezt a közönségére, azaz ránk is. Az ehhez hasonló thrillerek már eleve azért működőképesek, mert elhitetik velünk, hogy akár mi is lehetnénk az áldozatok helyében, de Haneke ennél jóval tovább megy, és szó szerint játszik velünk - egy beteg, szadista sportot űz az idegeinkkel, és közben a képünkbe röhögve bizonygatja, hogy bármennyire is „viccesek” ezek a játékok, nem lesz kedvünk nevetni a végén. Kifejezetten rossz érzés nézni ezt a filmet, mégis egy kifejezetten jó film ez.

Dr.Jones boncasztalára ma két film is felkerül, méghozzá az utóbbi évek egyik legnagyobb sikerkönyvének kétféle adaptációja, azaz a svéd és az amerikai Tetovált lány, melyet először Niels Arden Oplev álmodott a vászonra, majd két évre rá David Fincher, a Harcosok klubja és a Hetedik rendezője tette meg ugyanezt. Mivel felesleges lenne külön bejegyzést szánni rájuk, ezért inkább trendi módon most összevetjük őket, miközben kíméletlenül keressük a válaszokat az állandóan felmerülő „remake, nem remake?” vagy éppen az örökzöld „melyik a jobb?” kérdésekre.

Minden pórusából cseppenként növekszik az a paranoid légkör, amely szépen lassan ránk ülepszik. Rideg, az összes karaktere távolságtartó, a végletekig kimért és óvatos, ahogy azt John le Carré megteremtette. Tomas Alfredson rendezése érzékeny, pontos odafigyeléssel, megfontolt döntésekkel helyezi el sakkbábuit a táblán, hogy aztán szépen, egyenként leüsse azokat. Gondosan kitervelt sakk-matt. És a végén még magunk sem tudjuk megmondani, hogy voltaképpen hogyan is nyert. De győzött, ez biztos.

A kislányt véresen, meghurcolva, megerőszakolva találják meg az erdő szélén. Halálsápadt beesett arc, hullamerev tekintet, kékes bőr. A rendőrök igyekeznek útját állni, de az apa végül odaér és meglátja a lányát. 4 nap telik el. A feleség sírógörcstől sírógörcsig él, néhány ital, nyugtató és cigaretta szakítja csak meg a néma gyászt. Közben az elkövetőt elfogja a rendőrség, arcán levakarhatatlan kéjvigyor. Az apa négy nap után kórházba indul: azt mondja a munka talán segít. De valami egészen másba kezd: előkészül a hét napos kínzásra, az ösztönös bosszúra.

Miután a Twilight-Saga karót döfött a vámpírkultusz seggébe szívébe, és azóta is minden évben megforgatja benne, a műfaj hanyatlásnak indult, de a vérengzésre vágyó régi vágású rajongók kétségbeesett segélykiáltásai időnként meghallgató fülekre lelnek, a legutóbbi mentőövként érkezett Frászkarika is többek közt az ő igényeiket igyekszik kielégíteni. Hogy mekkora sikerrel teszi mindezt, az viszont már kicsit kevésbé dicséretes, ugyanis a horror-vígjáték kategóriába sorolt film egyik műfaj erényeivel sem ápol túl közeli kapcsolatot, bár kétségkívül vannak fellángolásai mindkét irányban.

A történet szerint az újabban nagymenőnek számító ex-geek feladata levadászni a szomszédba költözött vámpírt, mielőtt az vadássza le az egész lakótelepet. Egy geek találékonysága száll szembe tehát 400 év tapasztalatával, és bármennyire is lapos a sztori, azért sikerült néhány érdekes és feszült momentumot csempészni bele, melyek során dől a vér, ahogy egy vámpírfilmben illik. Sajnos azonban mivel az effekteket mintha egy lelkes amatőr hegesztette volna rá az After Effects próbaverziójával, ezek a jelenetek senkire sem fogják a frászt hozni. Továbbá az is teljesen biztos, hogy a főként trágár szövegekre kiélezett humor sem fog egy földrengés erejével hatni senki rekeszizmára, inkább csak fellazítja a gagyi horror által letaposott talajt, hogy ne röhejesnek, hanem inkább szándékosan viccesnek érezzük a filmet, ami ezáltal egy könnyed, kellemes hangulatot önt magára. Nézhető, de csak mérsékelten szórakoztató. 5/10

Már az első rész fináléja előrevetítette, hogy Sherlock Holmes és az ő legnagyobb riválisa, Moriarty professzor gigantikusnak ígérkező összecsapása válik ezúttal esedékessé, ám a két lángelme találkozása a várva-várt nagy durranás helyett csak egy kis pukkanást bír kiereszteni magából. Addig a kis pukkanásig azonban hőseink a fél világot körbeszaladgálják, -autózzák, -vonatozzák, -lovagolják, és ha a nyomozásról időközben meg is feledkeznek, azért tömegverekedésből golyózáporba keveredve próbálják igazolni, hogy igenis van még létjogosultságuk a vásznon.

Sir Arthur Conan Doyle kultikus figurájának minden bizonnyal legextrémebb kirándulása a mozgókép birodalmában egy igen érdekes és nem kevésbé bátor kezdeményezés Guy Ritchie részéről, hiszen az ő Sherlockja nem az a kimért gentleman, akivel az eddigi feldolgozásokban találkozhattunk, hanem sokkal inkább egy akcióhős, aki magával rántja a rosszba szegény Watson doktort is. Ennek eredményeképpen pedig eddig soha nem látott elevenséggel és eszement attitűddel erednek egy baljós és minden eddiginél veszélyesebb rejtély nyomába.