Gina Caranot akkor is imádnám, ha nem rúgná szét a filmben felgyülemlő magas színvonalú hím színészgárda seggét, egyenként és vérprofin, de így meg aztán…
Ironikus, hogy az ő támogatására verbuvált színészhad tulajdonképpen az egész filmben végig csak asszisztál. A harctéri amazonból hősnővé avanzsált kisasszonyt ugyanis a legjobban képzett MI-6 ügynökök is vért izzadva próbálják megállítani kocsmákban, motelekben, országúton, üldözve, de persze egyiküknek sem sikerül. A női főszereplős akciófilmek azt hiszem hosszas keresgélés és próbálgatás után ráleltek a királynőre.
Amikor a bevezető képsorok után, egyik napról a másikra, rohangáló holtak köszönnek saját nyelvükön "Good morningot!" (brrráágrrr) álmos-kedvű főhősnőnknek, ráadásul egyikük a tulajdon kislánya, aki félig kiszakadt, húscafatokban logó szájszerkezettel nyom reggeli puszit a mit sem sejtő apuci nyakára, a film rögtön belövi és elhelyezi magát a térképen. Realista zombifilm. Első reakciónk aztán bizonyosságot nyer, amikor terpeszkedő nagy totálok revelálják a káoszt, és folyamatosan terebélyesedő poszt-apokaliptikus világképet festenek elénk. A maréknyi túlélőcsoportok a húszabáló dögök prédáivá válnak, ezért egyetlen diktatórikus forma diktálhat csak: az ösztön. Ahogyan a házából, saját férjétől, és gyermekétől menekülni kényszerülő Sarah Polley is bármilyen eszközt, módot felhasznál a megmenekülésre. Mert a hirtelen sokk, az életfenntartó funkciókat indítja be elsődlegesen és csak aztán az emocionális érzékelést. És ez az, amit Zack Snyder első debütje, a zombiisten George A. Romero alapanyagából dolgozó remake maximálisan fenntart a játékidő utolsó percéig. Mert az ösztön az, hogy túl kell élni. Hogy hogyan az nem számít. 
Johnnymoore kolléga már virtuális papírra vetette gondolatait a 
Az a helyzet, hogy Hollywood mostanság csak úgy lubickol a múltidézésben. Két lábbal tapossa a retrót, a válságot valahogy úgy aposztrofálja, hogy minél messzebbre és messzebbre nyúl a múltban, hogy valamely klasszikus zsáner előtt fejet hajtson. A '90-es évek akcióhős archetípusai második fénykorukat élik miközben a hatodik x-et gyűrik, Spielberg évtizedekkel visszanyúl, hogy háborús giccs-eposzt rendezzen, Scorsese pedig olyan klasszikus trükkökkel regél el egy kalandfilmet, ami kicsit sem vall rá. Mégis mindnyájuk közül Michael Hazanavicius, (kinek neve már-már Shyamalan-i kiejtésű) aki bár francia, merészkedik a legmesszebb. 2011-ben, amikor a kólával és nagy adag popcorn-al jegyet váltó közönség befészkeli magát egy-egy grandiózus látványpornóra, amelyből ráadásul minden második példány három dimenzióban lepi el a termet (illetve teret), némafilmet rendezni maga a nagybetűs öngyilkosság. Vagy épp a siker kulcsa: hiszen pont az agyoneffektelt, szétszűrőzött, rángatózó, rágógumi filmek közt egy ennyire nyíltan és bátran minimalistának szánt darab úgy kilóg a mezőnyből, mint főszereplője a hangosfilmekből. Pont ezért figyel fel rá mindenki.
A probléma talán az, hogy nem vagyok már 13 éves. Akkor még valahogy a vámpírok és vérfarkasok közt dúló ádáz háború, a maga szürreális bájával képes volt elszórakoztatni. Mára mindezt elfújta Hollywood franchise-túltengésének szele, és a szint maradt ott, ahol 9 éve volt. Csak ez egy negyedik résznél, napjainkban, vajmi kevés egy jó popcorn mozihoz. A sztori például annyira buta, hogy megszűnik létezni - tudom, látványfilmnél ez az utolsó szempont, csak amikor percenként irritál a következetlensége, és a bénasága, akkor már zavaró. A hál'isten sűrű akciójelenetek b-filmes minősége ugyan elég ingadozó, de ez az egyetlen erénye az Underworld 4-nek, ami mérsékelten szórakoztatóvá teszi. Kate Beckinsale pedig hiába dögös a fekete latexben még 39 évesen is, a film megmentőjének ezúttal ő is kevés. Kétszer ennyi lassítás, fele ennyi ostoba duma, és mondjuk Zack Snyder - akkor talán több lenne. 
Ahogyan Driss-ből (Omar Sy) árad a tömény, feltöltő életerő az egyszerűen fantasztikus. Mi több egyenesen imádni való. Mintha ez a fekete francia srác nem járta volna meg a börtönt, nem egy lepukkant gettóból származna és mintha nem jelentene neki gondot, hogy csóró, mint a fene. Lehet, hogy jelent, de leszarja. Driss megy, törtet előre, nem néz hátra, csakis a mának él és olyan tapló, hogy azt szeretni kell. Philippe (Francois Cluzet) kifinomult dzsentlümen, a felső tízezer tagja, aki nyaktól lefelé lebénult. Mivel egyedül szinte semmire nem képes, ápolót keres, amikor belebotlik ebbe a kétméteres suttyóba, aki csak egy rohadt aláírást szeretne a papírjára és már el is húzna a rákba. Hihetetlen, hogy mennyire nem tudják még ekkor mekkora szükségük van a másikra. Philippe-nek a megkülönböztetésmentes kegyetlen őszinteségre, és arra a szakadatlanul tomboló életigenlésre, ami árad Driss-ből. Driss-nek pedig lakásra, melóra - és mindezek tetejébe még egy asszisztensre akinek csaphatja a szelet. Itt kezdődik a film (illetve pontosabban egy egyszerű, de fenomenálisan jókedvű főcímmel) és mire legközelebb az órádra vagy a kijelzőre pillantasz, akkor azon imádkozol, hogy nehogy vége legyen.
Az élet Hawaii-on is lehet elcseszett - mondja George Clooney. És tényleg. Alexander Payne melankolikus, emberközeli drámáiban mindig van valami körülírhatatlan, valami behatárolhatatlan. Az a fajta kettősség, ahogyan a mély drámába parányi réseken keresztül beszivárogtatja a komikumot a legegyedibb kézjegye. Nos, az Utódok esetében sincs ez másképp: mert azon nem lehet nem görcsösen röhögni, ahogyan Clooney átszalad a közeli házaspár házába, miközben belül még hallatszik a csörömpölés, mert pillanatokkal ezelőtt tört össze a szíve. Ezt a típusvariációjú dramedy-t csak Payne tudja.
Amikor abban a bizonyos, ominózus jelenetben a sziluettek - amelyek közül az egyik pillanatokon belül a másik életére tör - egymással beszélgetnek, abban Hitchcock zsenialitása tükröződik. A gondosan-alaposan felépített expozíció végül eléri célját, amikor ebben a merev, idegszálakat borzoló csúcspontban végül minden feszültség egyszerre robban fel.
Amikor Butch (Bruce Willis) visszafordul az ajtóból, hogy szembenézzen azzal, ami elől jól kitervelt átverése miatt menekül, a film legjobb gondolata. Tudatosul az egyszerű bokszolóban, hogyha most kiviharzik azon az ajtón, akkor ugyanúgy üldözni fogja őt a múlt, amit hátrahagy, ahogy eddig. Majd amikor fegyverért kotoncol azt egyfajta komikus módon túlozza el Tarantino, de végül a lehető legmerészebb variációval tűnik fel az ajtóban: Bruce Willis véresen-csapzottan, összeverten készül mészárlásra egy verőérvágó szamurájkard segítségével - a film legszebb jelenete, Ving Rhames és Bruce Willis kettőse olyannyira hárdkór, morbid és szemtelenül ironikus, hogy az már-már elvontan művészi. A Ponyvaregény három egybefüggő története közül ez a legizgalmasabb, ugyanakkor mindegyikre rátapad egy saját, kegyetlenül vicces és szabad szájú, parodizáló, brutális kézjegy, aminek a tulajdonosát Quentin Tarantinonak becézik filmes körökben.
Aki látott már Megashark-filmet, az tudja, hogy az Asylum gyűjtőnév mögött megbújó elmeháborodottak mekkora csapást képesek mérni az egyszeri néző szürkeállományára már egy natúr, egyfejű cápával is. Belegondolni is rossz tehát, milyen mentális károkat és maradandó lelki sérüléseket tudnának okozni egy kétfejű, mutáns cápával, hát még ha olyan színészlegendákkal állítják szembe, mint Jerry O’Connell öccse, Charlie, Hulk Hogan lánya, Brooke vagy a fogalmam sincs, kinek a kicsodája, de mindig mélyen dekoltált Carmen Electra…
