Ha már a legújabb, április 5-étől (azaz tegnaptól) futó rész is a nosztalgiára lesz kihegyezve, íme egy kis múltidézés..
1999 előtt sem volt ismeretlen a baszós-hányós-fingós tinifilm, mint kategória, de kétségtelen, hogy a pite első szelete alapkövévé vált a műfajnak. No nem azért, mert annyira acélos sztorival bírt volna, hanem, mert 13 évvel ezelőtt az akkori generáció hasát fogva bömbölt a röhögéstől a moziban, mert tele volt klasszikusan idéznivaló párbeszédekkel. És cicikkel.
A Beszélnünk kell Kevinről egy borzasztóan frusztráló film. Azért, mert kissé ambivalens érzéseket szül, hogy olyan gondolatok járják át az agyunk, amik morálisan nem volnának éppenséggel elfogadhatóak egy gyerekre nézve. Mert Kevinre nem lehet úgy tekinteni, hogy az embernek ne jutna eszébe valami erőszakosság vele szemben - sokszor. Mert benne születésétől kezdve ott dübörög az elemi gonosz, akinek pokoli szórakozása az, hogy a szülői feladatoktól amúgy is kissé irtózó anyjának a lehető legrosszabbat okozza. De nem tehet róla: ördögnek született.
Vajh Daniel "Potter" Radcliffe-nek van-e esélye, tud-e érvényesülni a varázslóuniverzum gyerekhangon elmormogott hókuszpókjain túl, és le tudja-e egyszer s mindenkorra vetkőzni magáról a mindenki Fazekasa bélyeget? Mondhatnám úgy is, hogy A fekete ruhás nő részben erről szól. Első lehetőségnek egy pg-13-as, kosztümös horror a vén róka Ciarán Hinds oldalán, az Eden Lake rendezője, James Watkins kezei között nem tűnik egy elfecsérelhető alkalomnak. És habár az összes előzetes, promókép, és bármi a filmmel kapcsolatos marketing anyag Potter nevét szajkózta úton-útfélén (és természetesen a rajongók is ezért kapták fel a fejüket a telesírt mágikus zsebkendőikből), ez a másfél óra mégsem róla szól. Mondhatnám úgy is, hogy a The Woman in Black nem Potter filmje.
Rendhagyó és ezért egy kissé kockázatos rendezői vállalkozás eredménye a Hugo, a pályafutása java részét maffiafilmek dohányfüsttől bűzlő és géppuskadörgéstől zengő dimenzióiban töltő Martin Scorsese-től, aki ezúttal egy a világból kiábrándult öregember történetét meséli el, ill. két gyerekét, akik még hisznek a csodákban, és abban, hogy az elromlott dolgokat mindig meg lehet javítani.
Van az a fajta hős, akit már semmi sem érdekel, üres, tele van deficittel, csak csörtet előre. A halálba igyekszik. Nincsenek gyökerei, amik az itteni világban tartsák, nincs hite, amely kavicsnyi reményt nyújtson a számára. Emlékfoszlányai vannak, amiket görcsösen szorít, szíve összes működő érzelemreceptorával, mert számára csak ez van, ez, amit már nem tud visszafordítani, ami elrendeltetett, amiért már semmit sem képes tenni és ezzel tisztában is van. Őt nevezzük tragikus hősnek. De fenét akar ő hős lenni, el akar tűnni, meg akar szűnni, nyugalmat akar végre. A körülmények nem engedik. John Ottway (Liam Neeson) ennek a hőstípusnak a mintapéldája.
A The Grey egy túlélőfilmbe burkolt, lecsupaszított, nyers férfidráma.
Drága jó Asylumunk semmit nem bízott a véletlenre, így már a film első képsorai meglehetősen heves röhögőgörcsök láncreakcióját indították el bennem, amikor is megpillantottam az Amerikai Különleges Erők felderítőjeként egyszemélyes küldetését végző John Cartert, amint egy bokorban bujkál a semmi közepén. Nem sokkal később azonban az ellenség csapdájába esik, és hamarosan a hadsereg kísérleti asztalán találja magát. Mivel szitává lőtt testében vegetálva már csak egyféleképpen lehet a világ hasznára, egy 16 gigabájtos pendrive (!) segítségével gyorsan átteleportálják a Mars-216 nevű planétára, ahol jönnek a tharkok, és megitatják az izzadságukkal.
Kereken száz évvel ezelőtt egy Edgar Rice Burroughs nevű rendőr tollat ragadott, hogy páratlan gazdagságú fantáziáját és az amerikai hadseregben szerzett tapasztalatait összegyúrva, a mesélni akarás alkotói attitűdjének csillapíthatatlan éhségével zúdítsa papírra egy John Carter nevű virginiai katona lélegzetelállító kalandjait a Mars bolygó halott tengereinek fenekén. Az eredetileg folytatásos formában, később azonban önálló regényként, A Mars hercegnője címen is megjelent műve bár közel sem volt tökéletes, mégis elemi erővel csapódott be a tudományos fantasztikum világába, olyan mélyre ható gyökeret verve a sci-fi irodalom berkeiben, mely nemcsak írók tömkelegét motiválta, de a filmiparra is ösztönzőleg hatott - és hat is mind a mai napig -, ékes bizonyítéka ennek többek közt a tagadhatatlanul Burroughs ötleteiből táplálkozó Avatar, vagy akár a Star Wars univerzuma.
Végképp ideje volt tehát, hogy ez a jelentős múltra visszatekintő, végtelenül szuggesztív história megelevenedjen a filmszínházak vásznain; a Disney giga-költségvetésű szuperprodukciójaként napvilágot látott mozi pedig egy szemkápráztatóan látványos, szédítően izgalmas, és ha nem is meghatározóan impulzív, de veszettül szórakoztató, igazi régi vágású kaland-sci-fi lett, ami méltó Burroughs klasszikusához.
A film legjobb gondolata, félretéve mindenféle found footage-t, kézi kamerát, és áldokus stílust, az, hogy a természetfeletti erőt ezúttal olyan valakinek a kezébe adja, aki minden tekintetben úgy tűnik, hogy jogosult rá. Illetve esetünkben ugye három srácról beszélünk, de középpontban mégiscsak a Magneto-effektussal küzdő Andrew áll. Kívülálló ugyan, és megvannak a saját nézetei, elképzelései, de alapvetően tiszta-lelkű, becsületes és nem hajtja mélyen belül az elemi gonosz. Legalábbis kezdetben. Aztán, ahogy a sodródó események áldozatává válik, úgy duzzad benne az egyre féktelenebbé váló harag és a düh.
Bizonyos időközönként, aktuál-politikai okoktól illetve megbotránkoztató szellemiségtől vezérelten Amerika előáll a terrorizmus fenyegető, ám annál jobban rétegelt témájának steril vagy épp nem steril szikével történő boncolgatásához. Az Unthinkable azon kiváló példája ennek a halmaznak, amely moralitásában és tobzódó erőszak ábrázolásában nem csak, hogy túlmegy különböző határokon, de miután porig zúzta, még szembe is hugyozza azokat. Nem véletlen, hogy a közönség körében sem örvendett egyértelmű imádatnak vagy utálatnak, hanem ahogy lenni szokott, szépen megosztotta azt. Vérmocskos pengéjével felhántja a téma felületét, hogy amorális fertőjében elmerülve végül mi döntsük el, hogy erkölcsileg kinek az oldalára is állunk.
Utazás a rejtélyes szigetre / Journey 2: The Mysterious Island (2012)
Ebben a különböző klasszikus történetekből összetákolt családi kalandfilmben valószínűleg a mese- és filmtörténelem összes kliséje fellelhető, de talán pont a kiszámíthatósága és a gyermeteg fordulatai teszik szerethetővé - és hogy én is egy laza közhellyel éljek –, tökéletes kikapcsolódássá az egész család számára. A gyerekeknek nyilván óriási élmény a kifejezetten hatásos 3D-ben kiteljesülő, gigászi darazsakkal és sárkánygyíkokkal támadó látványvilág miatt, de a felnőttek is megtalálhatják benne a számításaikat. Ha mást nem is, legalább kacaghatunk néhányat a mellét feszegető, és végig hihetetlen fejeket vágó Dwayne „The Rock” Johnsonon, de a film csúcspontja egyértelműen az, amikor az esti tábortűznél egy kis gitárt előkapva hirtelen dalra fakad, hogy vakítóan fehér fogsort, és zavarba ejtően széles vigyort villantva rögtönözzön rímeket a rejtélyes sziget szépségeiről. 6/10
