Drága jó Asylumunk semmit nem bízott a véletlenre, így már a film első képsorai meglehetősen heves röhögőgörcsök láncreakcióját indították el bennem, amikor is megpillantottam az Amerikai Különleges Erők felderítőjeként egyszemélyes küldetését végző John Cartert, amint egy bokorban bujkál a semmi közepén. Nem sokkal később azonban az ellenség csapdájába esik, és hamarosan a hadsereg kísérleti asztalán találja magát. Mivel szitává lőtt testében vegetálva már csak egyféleképpen lehet a világ hasznára, egy 16 gigabájtos pendrive (!) segítségével gyorsan átteleportálják a Mars-216 nevű planétára, ahol jönnek a tharkok, és megitatják az izzadságukkal.
Aki olvasta az eredeti regényt és/vagy látta a Disney-féle feldolgozást, annak valószínűleg szerzett néhány mulattató pillanatot hűsünk első pár lépésének megtétele a földinél sokkal csekélyebb gravitációval bíró bolygón. Ez az élmény pedig visszaköszön itt is, igaz, teljesen más minőségben, hiszen Antonio Sabato Jr. sokkal profibb John Carter, mint Taylor Kitsch, ő ugyanis az új viszonyokhoz rögtön alkalmazkodva úgy pattog egyik szirtről a másikra, mint egy betépett gumimaci. Rendkívül látványos operatőri bravúrokkal megoldott ugrabugrálása (egy közeli képen elemelkedik a lába a talajtól, majd gyors vágás után egy pár méterrel távolabbi helyszínen ugrik be képbe) azonban rövid ideig tartó felfüggesztésre kerül, amikor a tharkok fogságába esik.
A Mars harcias népének zöld bőrű tagjai jelen esetben négy helyett csupán két karral rendelkeznek, valamint Burroughs lényeivel ellentétben az átlagembernél sem magasabbak, de ez nem is annyira meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy CGI helyett jelmezbe bújt emberek keltik őket életre. A maszkok egyébként kifejezetten jól néznek ki, leszámítva, hogy túlságosan is kivehető az oldalukon függőlegesen végigfutó illesztések vonala, valamint néhány esetben még viselőjük tarkója is kivillan, máskor pedig a nem elég gondosan begyűrt maszk alja kandikál ki a vértjük nyakánál, de pár ilyen apróságot leszámítva tényleg semmi gond nincs velük. Ezek a Tesco gazdaságos tharkok lövik le végül azt a léghajót, melynek a Mars hercegnője is utasa, és ez a találkozás indítja csak el az igazi kalandokat - jaj nekünk!
A Jedi visszatérből ismerős Leia hercegnő cosplayben feszítő Dejah Thoris eleinte nem túlságosan kedveli hősünket, ezért még a vizeletével is leönti, de amikor látja, hogy milyen hősiesen csapkodja az óriáspókokat a ’90-es évek fantasy-kaland sorozatainak látványvilágát is megütő, heroikus küzdelmekben, szívét rögtön gyengéd érzelmek lepik el. Ezeknek az érzelmeknek pedig még akkor sem hajlandó hátat fordítani, amikor a film legnagyobb, legváratlanabb, legmegdöbbentőbb és legepikusabb fordulataként – amit most kíméletlenül ellövök – felbukkan Carter földi ellensége, kinek elsődleges céljai között szerepel Dejah Thoris szíve mellett a Mars meghódítása is.
Mivel mindent azért én sem szeretnék elspoilerezni, javaslom, hogy álljunk is meg itt – bár nem feltételezem, hogy az egeret és a billentyűzetet elhajítva olyan sokan rohannának most rögtön beszerezni ezt a csodát. Azt azonban már nem árulom el, hogy hősünknek sikerül-e megmentenie Dejah Thorist és a Mars-216 nevű bolygót, valamint, hogy hazatér-e még valaha a Földre, és újra elfoglalja-e helyét kedvenc megfigyelőbokrában a semmi közepén? Amit viszont teljes meggyőződéssel állíthatok, hogy Edgar Rice Burroughs forog a sírjában, bár feltételezem, csak a röhögőgörcsök rángatják meggyötört csontjait.
Trash-O-Meter: 8/10