Vajh Daniel "Potter" Radcliffe-nek van-e esélye, tud-e érvényesülni a varázslóuniverzum gyerekhangon elmormogott hókuszpókjain túl, és le tudja-e egyszer s mindenkorra vetkőzni magáról a mindenki Fazekasa bélyeget? Mondhatnám úgy is, hogy A fekete ruhás nő részben erről szól. Első lehetőségnek egy pg-13-as, kosztümös horror a vén róka Ciarán Hinds oldalán, az Eden Lake rendezője, James Watkins kezei között nem tűnik egy elfecsérelhető alkalomnak. És habár az összes előzetes, promókép, és bármi a filmmel kapcsolatos marketing anyag Potter nevét szajkózta úton-útfélén (és természetesen a rajongók is ezért kapták fel a fejüket a telesírt mágikus zsebkendőikből), ez a másfél óra mégsem róla szól. Mondhatnám úgy is, hogy a The Woman in Black nem Potter filmje.
Susan Hill regényének adaptációja olyan eszeveszetten komor, borongós, a darknál is tízszer darkosabb, hogy már majdnem teljesen fekete. A XX. századi Anglia hipermelankolikus palástba öltözik, a köd szinte szüntelenül fojtogat, az eső csak ritkán vonul el egy-egy rövidebb szünetre, és az állandóan borult égbolt olyan, mintha húsz éve nem eresztett volna át napsugarat. Egy angol detektívregény atmoszférájának legalább így kell kinéznie.
Arthur Kipps (Daniel Radcliffe) ügyvéd, aki elvesztett feleségét gyászolja, amikor a főnöke elküldi egy apró városba, ahol rendeznie kell bizonyos Alice Drablow hagyatéki ügyét. A munkája tökéletes elvégzéséhez be kell költöznie a halott nő óriási otthonába, hogy az összes iratát begyűjthesse. A helyiek enyhén szólva sem fogadják jól, hogy ez a fiatal ficsúr birizgálja a múltat, és feltűnően terelnek, akárhányszor szóba kerül a hölgy, illetve annak, gyermekkorában baleset során elhalálozott fia. Arthur egyre sötétebb, mocskosabb titkokra bukkan és ha már ott van, akkor mindjárt a legmélyére ás. Egy tapasztalt magánkopó megirigyelhetné, ahogy szépen sorban egyre több mindenre derít fény - már ahhoz képest, hogy elvileg ügyvéd. De végül valami olyanba botlik, ami még az a ő szuperhiggadt idegeit is kikezdi..
A kezdőjelenetből egyértelműen süt a morbidság, még ha kissé műgonddal kivitelezett, és szemérmetlenül hatásvadász is. Ott, abban a pillanatban kellene, hogy ez a gótikus-misztikus atmoszféra úgy magába szippantson, hogy csak a végén tudjon kikászálódni belőle az ember, de akkor is nehezen. Nem teszi. A film első fele egyfajta steril távolságtartást vesz fel, képtelen közelivé válni, és a meglehetősen lomhán hömpölygő ügy sem villanyozza fel a figyelmünket annyira, hogy ne álmosodjunk el néhány pillanatra. Nem körítem tovább, az első 45 perc többnyire unalmas. Illetve az esztétikus, kreatív beállítások kivételesen igényesek, és a kor szerelmeseit esetleg elbűvölheti a megannyi jellegzetesség és az angol akcentus, de a feszültség, mint olyan hiányzik - Radcliffe búslakodó, meglepődött arcmimikája a tinilányoknak talán még szóba jöhet, de nem egy Clooney a srác.
Miután Watkins saját magát is álomba ringatta egyszer csak felébred. A Fekete ruhás nő elkezd lélegezni, hevesen, pulzálva csavarja fel a suspense-t és olyan feszültségteremtést művel maga körül, amit a vérben dagonyázó tizennyolc-pluszos horrorok is megirigyelhetnének. Ismét beigazolódik, hogy a hatásos félelemkeltéshez nem kellenek arcokba tolt lógó belek, hirtelen feltekert hanghatások és folyamatos áramlatokban törő patakvér, pusztán kellő érzékkel kell csinálni. Szépen, apránként eljátszadozva, hátborzongatóan pengetve a néző idegeit. Nem is tudom mikor volt utoljára, hogy játékbabák, majmok, bohócok ennyire fenyegetően tudták volna rám a frászt hozni, pedig valójában mindvégig statikusan állnak egy szobában. Mégis a vágás annyira zaklatottá és frusztrálttá teszi a képsorokat, ráadásul ahogy közben a fényekkel variál az valami briliáns módja annak, hogy az ember elfelejtsen levegőt venni néhány pillanatra.
Aztán egyszer csak Watkins ismét zéróra redukálja a feszültséget, betolja a - nem a legagyonhasználtabb, de azért párszor már járatott - kliséket, és azt vesszük észre, hogy valójában nem csak kezdünk, de szinte teljesen belecsúsztunk a fináléba. Előtte még azért dinamikusan felgöngyölíti a misztikumba kevert tragédiát, hogy aztán megoldhassa azt, nem túl eredetien, de nem is túl harsányan. A halvány tónusokban azért kiszámítható befejezés tartogat némi csavart, aminek bár maradandósága túlzottan gyorsan illan, de kifejezetten kellemes végkifejletként működik.
Ja, és hogy Potter milyen? Érzelmei gyakorlatilag nincsenek, úgy kell rászólni, hogy végre féljen már valamitől, karizma híján van, és képtelen vagyok rá nem úgy tekinteni, mint egy villámcsapással homlokonvert, esetlen, pubertással küzdő tinire. De ezek már lehet, hogy csak az én előítéleteim. De az is lehet, hogy pont ugyanolyan egyoldalú marad, mint az ősellensége, Tom Felton, Draco Malfoy szerepében. Bár ő talán nem teljesen reménytelen. 6/10
