„- Mindig így van ez.
- Hogyan?
- Amint megkedvelek valakit, máris vége lesz.
- Én azt vettem észre, hogy ha nem kedvelsz valakit, annak ugyanúgy vége lesz.”
Ahogy arról a cím is árulkodik, a kamera mindkét oldalán főszerepet játszó Clint Eastwood jó szokásával ellentétben most nem egy név nélküli, magányos lovast alakít, aki kívülállóként érkezik a városba, majd rendet tesz, s továbbáll, hanem ezúttal hírhedt banditaként szolgáltat igazságot, ráadásul ez az első westernje, amelyben nyomon követhetjük jellemfejlődésének lépcsőfokait, ahogy egyszerű, békés farmerből rettegett pisztolyhőssé válik.
Miután néhány röpke interjúban megismerjük a főszereplőket szolgáltató három űrhajóst, majd pár családi felvétel még ránk is erőlteti, hogy megszeressük őket, a fiúk már indulnak is a Holdra, hogy egy szigorúan titkos küldetés keretein belül kőzetmintákat gyűjtsenek, ám ehelyett valami egészen mással találják szemben magukat. Amikor épp nem a kameráikkal bíbelődnek, zenét hallgatnak vagy porított sonkát zabálnak, akkor ugrabugráló rákokat csapkodnak kis kalapácsukkal, és kétségbeesetten szaladgálnak a Hold jeges krátereinek mélyén. A helyenként zavaróan hangyás, máshol idegesítően kapkodó, időnként meg katasztrofálisan szaggató, egyszer sötét, utána pedig villódzó diszkófényekkel operáló, minősíthetetlen képtől gyakorlatilag élvezhetetlen a film, és ha ehhez még hozzávesszük a viszonylag eseménytelen, olcsó és fantáziátlan ijesztgetésekkel szabdalt, rettentő unalmas történetet, akkor az összhatás bizony már kőkeményen verdesi a nézhetetlen kategóriát. Pedig a film alig 80 perces. 
13 évvel ezelőtt kisült egy pite az amerikai tinivígjátékok kemencéjében, ami után mind a tíz ujját megnyalta az ember, pedig a receptben nem volt semmiféle titkos összetevő, csupán remekül működő és nem túlságosan széthajtott poénok záporát zúdította egy végzős gimis társaság hétköznapjaira. Egy olyan társaságéra, akiknek a dolgozatok, az érettségi és az egyéb szellemi kihívások sűrűjén túl egy jóval magasztosabb cél kötötte le minden figyelmét és energiáját: elveszíteni a szüzességüket még az év vége előtt. Ez pedig nem is olyan egyszerű feladat, mint amilyennek tűnik, így a nagy eseményt a srácok részéről igen komoly taktikázás előzi meg, valamint persze elborultabbnál elborultabb, sörben ázó bulik és humoros események sorozata, melyek még egy bő évtized elteltével is visszhangoznak Stifler azóta már szállóigévé vált sziporkáitól és Jim apjának bölcs tanácsaitól. A kelleténél valamivel csöpögősebb, de mégis ritka nagy igénnyel megírt forgatókönyv gondoskodik róla, hogy a javíthatatlan lúzertől a filozófus-sznobon és a kigyúrt élsportolón át az eszelős partiarcig a középiskolákban fellelhető összes típust felidéző, felejthetetlen karakterek legmellékesebb megnyilvánulásai is mosolyt csaljanak az arcunkra. Végül pedig, a legördülő stáblistához érve, s a röhögéstől kicsordult könnyeinket törölgetve, a látottak nyugtázásaként már csak annyit bírunk kinyögni: „DEBASZ…” 
A klasszikus kísértettörténetek minden túlvilági báját magán viseli a Woman in Black, húsba markolóan erős atmoszférát gerjesztve a helyszínéül szolgáló, sűrű, tejfehér ködbe burkolódzó láppal körülölelt ódon kúria által. És még ha a vészjóslóan recsegő deszkák, ill. a pókhálóval beszőtt, dohos falak suttogta sötét titkok nem is csengnek oly’ ismeretlenül, a hatás nem marad el. Ha hagyjuk, hogy magával ragadjon a film hangulata, még a lassan kibontakozó, az első felében meglehetősen eseménytelen történetvezetés ellenére sem fogunk unatkozni. A kimért rendezés a nyomasztóan rideg képi világ és a kísérteties dallamok együtteséből fakadó nyugtalanító érzést kezdetben olcsó, bazári ijesztgetésekkel igyekszik megfejelni, de a végkifejlet közeledtével elszabaduló indulatok egy jó húsz percnyi, eszelős tempóra váltó, valóban hatásos jelenetsort eredményeznek, ahol a feszültség már kézzel tapintható, és a legkisebb hanghatástól is jeges borzongás fut végig a gerincünkön. Ha pedig még azt is el tudjuk fogadni, hogy a Harry Potter-éra után Daniel Radcliffe most egy gyászoló családapa szerepében nyomoz, akkor – még ha nem is új vagy nem is meghatározóan intenzív -, de egy kellemesen hátborzongató élményben lehet részünk. 
