Ha John Sturges, a világ egyik legkedveltebb és legkiválóbb westernfilmje, A hét mesterlövész rendezője, és Clint Eastwood, a zsáner számos felejthetetlen hősének karizmatikus megformálója összeállna egy közös produkció erejéig, abból minimum egy klasszikus alkotásnak illene kerekednie, ám gyakorlatilag a két lángelme fénye kioltotta egymást, így próbálkozásukból csupán egy jelentéktelen, az átlagosnál is átlagosabb vadnyugati kalandocskára futotta, ami a rajongók számára is nyugodt szívvel kihagyható.

A borzalmasan lassú snittekkel kísért felütésben még véget sem ér az orvvadászatért lesittelt Joe Kidd tárgyalása, amikor váratlanul néhány rosszarcú mexikói sétál be a terembe, hogy fegyverrel nyilvánítsa ki nemtetszését az őket megillető területek elvételéért. Nem sokkal később egy gazdag földbirtokos bérgyilkosokat toboroz a lázadók ellen, és soraiban szeretné tudni a morcos képű Joe Kiddet is, aki alapos helyismeretének hála, elvezethetné őket a hegyekben bujkáló banda fejéhez.

Sajnos a tempó később se sokat javul, így a ritmustalan rendezés következtében hőseink több időt töltenek kényelmes sétálgatással, mint lövöldözéssel, de még nem is ez jelenti a legnagyobb problémát. A történetbe való beleélést jócskán megnehezíti, és ezzel maga alatt vágja a fát a karakterek kidolgozatlansága. A hanyagul, éppenhogycsak felvázolt jellemek és a tisztázatlan motivációk zavarosában evező Joe Kidd maga is távol áll a megszokott westerhnős alkatától, hiszen se bosszú, se pénz nem hajtja, és mivel nem kap igazi ürügyet, ami hiteles mozgatórugója lehetne, így a cselekedeteinek többsége is csak tét nélküli keménykedésnek hat. Bár szokatlanul elegáns, borostáját is elhagyó megjelenésével változott valamelyest a jól bevált figura, affinitása azért megkérdőjelezhetetlen az Eastwood korábbi filmjeiben megismert, sztoikus nyugalommal felruházott, szűkszavú, távolságtartó, goromba fazonnal, akivel jobb nem ujjat húzni, és még ha picivel halványabban is teljesít most, már a jelenlétével sokat lendít a film színvonalán. Lalo Schifrin mozgalmas dallamai pedig kiváló adalékként süvítenek az ormótlan sziklák között, és úgy rázzák fel magányából a tájat – és unalmából a nézőt -, ahogy a vágtázó lovak trappolása kavarja a port. Mindez azonban közel sem elég ahhoz, hogy a rövid játékidő ellenére is túlságosan vontatott filmet kibillentsék a kommersz középszer szürkeségéből. 5/10