Amikor Butch (Bruce Willis) visszafordul az ajtóból, hogy szembenézzen azzal, ami elől jól kitervelt átverése miatt menekül, a film legjobb gondolata. Tudatosul az egyszerű bokszolóban, hogyha most kiviharzik azon az ajtón, akkor ugyanúgy üldözni fogja őt a múlt, amit hátrahagy, ahogy eddig. Majd amikor fegyverért kotoncol azt egyfajta komikus módon túlozza el Tarantino, de végül a lehető legmerészebb variációval tűnik fel az ajtóban: Bruce Willis véresen-csapzottan, összeverten készül mészárlásra egy verőérvágó szamurájkard segítségével - a film legszebb jelenete, Ving Rhames és Bruce Willis kettőse olyannyira hárdkór, morbid és szemtelenül ironikus, hogy az már-már elvontan művészi. A Ponyvaregény három egybefüggő története közül ez a legizgalmasabb, ugyanakkor mindegyikre rátapad egy saját, kegyetlenül vicces és szabad szájú, parodizáló, brutális kézjegy, aminek a tulajdonosát Quentin Tarantinonak becézik filmes körökben.
Butch sztorija sokoldalú, izgalmas, ironizáló, de nem a legvagányabb. Az lehetne ha Vincent Vega (Travolta) és Jules Winnfield (Samuel) nem körözné le grandiózusan felépített káromkodásarzenáljával, kristálytisztán mocskos (?) párbeszédjeivel, és azzal a lezser gengszter imidzzsel, amit úgy művelnek ők ketten, mintha a világ legtermészetesebb közalkalmazotti melója volna. Az agyonéltetett színésztehetség viszont nem lenne összességében elég, ha nem mereszthetné gyökereit egy olyan táptalajba, amilyet Tarantino teremt meg a majdhogynem tökéletesre faragott forgatókönyvvel. Q.T. a dialógusok világbajnoka. Minden egyes hosszúra nyújtott snittjében explicit módon viszonyul a nézőhöz, már-már beszélget vele, olyan természetesen közel engedi a karaktereihez, hogy szinte ott áll mellettük. Lehet vádolni őt lopással, szabad újraértelmezéssel, más filmekből vett elemek majmolásával, de amíg ilyen merészen, szabadon és pofátlanul ügyes stílusban kovácsolja össze a rendezéseit, és ezek felhasználásával egyedi bír maradni, addig én biztos nem fogom piszkálni - vigyázat, szubjektív vélemény.
Az összes erénye mellett azért a Ponyvaregény korántsem tökéletes. A játékidő hossza néhol feleslegesen elnyújtott. Első alkalommal talán még nem úgy tűnik, de többedjére a kezdőjelenet illetve Vincent Vega egyes feltűnései feleslegesen tarkítják a filmet. Persze a keretes szerkezet strukturált mivoltából eredően ez elengedhetetlen. És természetesen mindig lesznek olyanok, akiknek Tim Roth és Amanda Plummer kezdőjelenete ugyanolyan klasszikus és idézhető marad, mint Jules bibliából kölcsönvett passzusa - pedig az előbbi elég harmatos. Nem mondom, hogy nem értékelhető, sőt önmagában a különálló történetláncolatok profin vésett és rendezett kisfilmek, de összekapcsolódva olykor a teljes egészet nézve elnyújtják a filmet.
Tarantino szívesen játszadozik a kamerával: a variáltan alkalmazott kompozíciók a lehető legváratlanabb pillanatokban bukkannak fel, olykor pedig triviálisan dolgozzák be magukat a cselekménybe. Ezt a kreatív ámokfutást ügyesen viszi át a szereplőválogatásba: olyan jelenetekbe bújtatja saját, általában totálisan érdektelen - de mindig megmosolyogtató - karakterét, amelyek már-már irreálisan abszurdak, de valahogy mindig emlékezetesek bírnak maradni. Uma Thurman elszabadult Femme fatale-ja, Harvey Keitel őrült, centire precíz véreltakarító figurája már csak hab a tortán.
A Ponyvaregény magabiztosan taposta bele magát a 90-es évekbe: halálosan vicces, ormótlanul brutális többsávos sztorifüzér, amely a legnagyobb Hollywoodi színészek esszenciáját ötvözte Quentin Tarantino trágár, szórakoztató agyszüleményével. Cáfolhatatlanul nyers, mégis ízletes darab. 8/10
