A kézikamerás, ún. ál-dokumentarista horrorfilmek kicsit sem félelmetesek – ezt úgy nagyjából az Ideglelés óta tudjuk, de azóta is szinte minden évben akad egy-két rendező, aki a szívén viseli, hogy erre a tényre feltétlenül emlékeztessen minket. Ezúttal a „The Vicious Brothers” avagy „A Gonosz Fivérek” fantázianév alatt működő rendező uraknak tartozunk köszönettel (róluk egyébként semmilyen infót nem találtam, ráadásul nagyon úgy néz ki, hogy ez az első filmjük). A dirigálás mellett pedig a forgatókönyv megírásáért is őket tehetjük felelőssé, és a film alapján azt sem nehéz leszűrni, hogy bizony mindkét téren van még hová fejlődniük.

Kötelező interjúval kezdünk, melyben egy felettébb szimpatikus fiatalember rendkívüli hatékonysággal mindjárt meg is győz minket arról, hogy hamarosan valódi felvételek szem- és fültanúi lehetünk, mert ők aztán egy ujjal sem nyúltak a nyersanyaghoz, éppen csak összevágták nekünk, és véletlenül se manipulálták, szóval nagyon durva lesz. A felvételeken egy paranormális jelenségekkel foglalkozó dokumentumsorozat stábját követhetjük nyomon, akik – bármilyen közhelyesen hangzik is – egy már nem működő, állítólag kísértetjárta elmegyógyintézetbe lakatoltatják magukat egész éjszakára (honnan is ismerős ez?), ahol hamarosan elszabadul a pokol, de mire kissé szkeptikus hőseink ráeszmélnek, hogy nincsenek egyedül, már visszavonulni is késő, mivel az épület nem engedi ki őket, ráadásul még a nap sem akar felkelni valamiért (ez is de ismerős valahonnan).

Ami rögtön az elején szemet szúr – szó szerint -, hogy itt nemcsak kényszeresen rángatják a kamerát, hanem óriási örömömre még zoomolni is megtanultak, a gyors nagyítás-kicsinyítésekkel egybekötött ide-oda kapkodások pedig akkor is élvezhetetlenné tennék a filmet, ha amúgy a történet egy kicsit is érdekes lenne, de sajnos nem az. Sőt, a történet valójában csak alibiként szolgál a véletlenszerűen előtörő, hatásvadász, mégis teljesen hatástalan ijesztgetések mellé, melyek közül mindet láthattuk már máshol, rendszerint ennél jobb kivitelezésben. Ha emlékeztek még, Az utolsó ördögűzésnél egy kicsit meglepődtünk, hogy a poszteren megfigyelhető izgalmas pozitúra egyáltalán nem szerepelt a filmben; most már tudjuk, hogy ez azért fordulhatott elő, mert a képen látható jelenet tekercsét a Gonosz Fivérek lenyúlhatták valamelyik forgatási szünetben – a nevük alapján még ki is nézném belőlük -, ezen kívül meg még számos olyan filmből is loptak, mint például a Ház a Kísértethegyen vagy éppenséggel a Paranormal Activity.

A karakterek meg még akkor is idegesítőek lennének, ha színészeink nem volnának ilyen iszonyú nagy ripacsok, de még nem is annyira a mindig menőnek látszani akaró főszereplő a legirritálóbb, hanem a saját árnyékától is megijedő csaj, aki szerintem rögtön szívrohamot kapott volna, ha a sötét, kihalt folyosókon óvatosan haladó csoportból valaki az idegességtől véletlenül elfingja magát, de bármennyire is vártam, ilyesmi sajnos nem történt. Az meg külön említést érdemel, hogy milyen félelmetesek lettek a díszletek: egy összefirkált fal és egy retkes fürdőkád, ez minden, szóval a díszlettervezők előtt is le a kalappal.

Aki ezen a filmen parázik, annak fosból lehetnek az idegei; a Grave Encounters ugyanolyan olcsó és hatásvadász, mint a kézikamerás kollégái, ráadásul teljesen kiszámítható és borzasztó erőltetett is, amitől sokkal inkább lesz kínos, mint ijesztő. 3/10