Valahogy nem fért nekem össze az előzetesben látott apa-fiú kapcsolatra kiépített dráma a vele párhuzamosan futó robotboksszal, de mivel én mindig nyitott vagyok a hülyeségre, egy közepes, de – még ha gagyi is - viszonylag szórakoztató film reményében ültem be az amúgy szokatlanul magas létszámú terembe. És ha most azt mondom, hogy a film minden várakozásomat felülmúlta, és közel se akkora bohóckodás, mint amilyennek messziről kinéz, akkor nagyon finoman fogalmazok, mert az eddig többnyire vígjátékokat jegyző Shawn Levy családi akció-drámája bizony ütött, mint a kettőhúsz.

A nem túl távoli jövőben a normális bunyó már nem elégíti ki az erőszakra áhító közönség vérszomját, így az emberek helyét robotok vették át a ringben. Óriási összegek cserélnek gazdát a bizniszben, ahol értelemszerűen a győztesek kaszálnak, a vesztesek pedig buknak mindent. Ez utóbbi kategóriába tartozik Charlie (Hugh Jackman) is, aki nagyon ért a bokszhoz, a robotokhoz viszont annál kevésbé, így szép adag tartozást halmoz fel. Amikor úgy tűnik, már minden elveszett, az életébe hirtelen belépő 11 éves kisfia, Max (Dakota Goyo) új reményt ad számára. Apa és fia közösen kezdenek el harcost nevelni egy roncstelepen talált régi edzőrobotból, Atomból, aki rövid időn belül nemcsak a közönség kegyeit nyeri el, hanem a kettejük közti köteléket is egyre szorosabbra fonja.

Az szerintem már most elég egyértelmű, hogy itt nem a történettől kell várni a film nagyszerűségét igazoló vonulatokat, hiszen sablonosabb már nem is lehetne, ráadásul a párharcok végkimenetele sem kétséges már az első pillanatoktól fogva, mégis nagyon jól össze van rakva az egész, Levy remekül váltogatja a drámai részeket az akciókkal, és ami a legfontosabb: van lelke a filmnek. Ennél fogva pedig hiába tudjuk nagyon is jól, hogy mi fog történni a következő percekben, ugyanúgy izguljuk végig a meccseket, mintha élőben néznénk egy-egy bokszmérkőzést.

Minden egyes jelenetnek megvan a maga hatása, így az egyik pillanatban még mosolygunk, a következőben már felpörgünk, végül pedig még meg is hatódunk egy picit. Azt, hogy a robotnak is vannak érzelmei, véleményem szerint nem kellett volna ennyire erőltetni, de ezt leszámítva a drámai vonal is rendben van. A harcok nem túl hosszúak, és nincs is túl sok belőlük, mégse érezzük úgy, hogy csak azért kerültek a filmbe, mert a robotos sci-fi-akciót könnyebb eladni a drámánál, nagyon jól bele vannak építve, így a két műfaj nemcsak megfér egymás mellett, de még erősítik is egymást: az akciók feldobják a drámát, a dráma pedig plusz érzelmi töltetet ad az akcióknak.

A meccsek pörgősek és látványosak, köszönhetően a robotoknak, akiknek a tetszetős külsejük mellett megvan a maguk egyénisége is, így éppen elég karakteresek ahhoz, hogy még érdekesebbé tegyék a harcokat. A mozgásuknál viszont néha kicsit kilóg a lóláb, főleg az olyan jeleneteknél, ahol sétálnak vagy futnak, mert egyszerűen nem néznek ki elég súlyosnak a termetükhöz képest, de ezt leszámítva a CGI-vel sem volt problémám, a fény is szépen csillogott az acéltesteken. Meg Hugh Jackman elképesztően eres bicepszén is, aki mellesleg alakításban hozza a tőle elvárható szintet, de a fiát játszó Dakota Goyo is ügyes, bár néha egy picit túlpörög, és olyankor elég idegesítő tud lenni.

Nagyon kellett már egy ilyen film, amire csuklóból ki tudok osztani egy magas pontszámot - ebben az évben eddig nem sok ilyen volt -, és nem csak kegyelemből kerekítek felfelé, vagy mert felhúzta az Imax-élmény, hanem tényleg fantasztikus szórakozást nyújtott, miközben messze túlszárnyalta az elvárásokat. A vége így 8/10 lesz, de a már majdnem 9-es fajtából.