Harry Potter és a Halál ereklyéi I. rész / Harry Potter and the Deathly Hallows: Part 1 (2010)

Megvan az talán már tíz éve is, mikor én utoljára Harry Potter – könyvet olvastam, méghozzá a negyedik kötetet, ami után elhatároztam, hogy innen már csak film formájában óhajtom nyomon követni kedvenc rövidlátó varázslótanoncom kalandos életét. Hogy ez mennyire volt jó döntés, abban nem vagyok biztos, de így legalább elfogultságok nélkül tudom kezelni az egyes részeket. A franchise kettészelt befejezésének első darabjától sem tudtam, hogy mire lehet számítani, mindössze abban a hitben ültem neki, hogy a pocsék Félvér hercegnél csak jobb lehet. Persze, nem lett az.

Amilyen szomorkásan zárult az előző felvonás, ugyanúgy kezdődik most is: bátor hőseink könnyes búcsút vesznek szeretteiktől, majd felkerekednek, hogy elpusztítsák a horcruxokat, vagyis a halfejű Voldemort lelkének darabkáit rejtő tárgyakat, közben pedig minden irányból halálfalók törnek az életükre.

Tulajdonképpen ezzel az egy mondattal össze lehet foglalni a két és fél órás film történéseit, legalábbis én ennyit fogtam fel belőle, mivel bevallom, a könyv ismerete nélkül nekem enyhén szólva is zavarosnak tűnt az egész. Olyan érzésem volt, mintha a forgatókönyvnek csak a rövid vázlata készült volna el, és abból forgatták volna ezt a baromi hosszú filmet. Rengeteg a kapkodás, ide-oda ugrálás, az akciók követhetetlenek, a drámaibb részekhez meg sokszor elfelejtettek párbeszédet írni, és sokszor hosszú percekig nem történik semmi, máskor meg mindent lerendeznek pillanatok alatt, én meg nézek, mint a moziban, azon agyalva szüntelen, hogy most én vagyok hülye, vagy már megint elfelejtették megindokolni, hogy ez így most mi volt?

A két és fél órából szerintem nagyot mondok, ha összesen kb. 60 perc volt az, amit nem untam (és még ennyi se, amikor értettem is, hogy mi történik), ebben pedig 90%-ban a forgatókönyvíró a ludas, de azért Rowlingnak is benne van a keze, aki valahogy most meg se próbált meglepni minket, helyette inkább telepakolta a sztorit teljesen felesleges és hatásvadász elemekkel, gondolok itt például Dobby összes jelenetére. A vége meg egyszerűen el van vágva, mintha csak a felénél becsuknánk a könyvet, és az oké is, hogy tényleg csak a történet felét dolgozza fel a film, de legalább valami kis fordulatot betolhattak volna az utolsó percekre, mert ez így egyáltalán nem fokozta a várakozásomat a finálét illetően.

Olyan ez a rész, mintha senkinek sem lett volna kedve az elkészítéséhez, se a rendezőnek, se a színészeknek, se az írónak, se senki másnak, és vicces, de még az amúgy tetszetős, komor, sötét képi világ is ezt az érzésemet fokozta, ami valószínűleg inkább a drámai hangulat megalapozására kellett volna, hogy szolgáljon. Akárhogy is nézem, maximum 4/10-et tudok rá adni, azt is csak az írónő és a franchise iránti tiszteletből - ez nagyon össze lett csapva.

Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész / Harry Potter and the Deathly Hallows: Part 2 (2011)

Titkon reménykedtem benne, hogy a két hetedik rész író-rendező párosának név szerinti egyezése csupán a véletlen műve, mert a legutóbbi próbálkozásuk annyira erőtlen és unalmas volt, hogy egy nagyobb méretű csoda szükségeltetett ahhoz, hogy ez a két rendkívüli képességekkel megáldott fiatalember méltó befejezést készítsen a legendához. Hogy név szerint is említsük őket, David Yates rendező és Steve Kloves író ezúttal azonban semmit sem bízott a véletlenre, és megmutatták, hogy tudnak ők, ha akarnak.

A történet cseppet sem meglepő módon ott folytatódik, ahol legutóbb félbe maradt: Harry-ék továbbra is a horcruxok után kutatnak, Voldemort pedig ezalatt sötét seregeinek élén a Roxfort lerohanására készül. Lesz itt természetesen végső nagy leszámolás, drámai monológok, epikus összecsapások, kaland, bosszú, szerelem; minden, amit egy legenda befejezésétől elvár az ember, és annak ellenére, hogy az események nagy része eléggé kiszámítható, a történet azért elég ügyesen kerüli ki a nagyobb kliséket, hogy egy szinte minden igényt kielégítő fináléval vessen véget Harry Potter felejthetetlen és pótolhatatlan eposzának.

Szerencsére itt már szó sincs arról a nemtörődömségről, ami sütött az előző rész minden egyes képkockájáról, ezúttal érezhető az odafigyelés és a lelkesedés, így nincsenek érthetetlen pontok a sztoriban, ráadásul az akció, a humor és a dráma is mindig a megfelelő ritmusban érkezik, méghozzá ügyesen belőtt mennyiségben anélkül, hogy egyik is a másik rovására menne. Egyetlen dologba tudnék igazán belekötni, ami már múltkor is nagyon zavart, ez pedig néhány fontosabb szereplő halálának az ábrázolása volna, mivel elég furcsa tud lenni egy-egy harc után, amikor valaki csak úgy mellékesen odaböki, hogy „ja, egyébként ez is meghalt meg az is…” anélkül, hogy ezen sajnálatos eseményekre bármilyen utalás is lett volna csata közben.

Maguk az összecsapások viszont lehengerlőek lettek; a pálcák szikrákat hánynak, míg a varázslók és a halálfalók megállás nélkül szórják egymásra átkaikat, közben falak dőlnek szét, tornyok omlanak össze és hidak robbannak fel. A vágás pedig ezúttal nem kapkod, és a rendező sem siet a következő jelenetre, így a látványban is marad időnk gyönyörködni. A darkos képi világ megmaradt, és ehhez jönnek még az aprólékosan kidolgozott CGI-szörnyek, valamint a tökéletesen élethű effektek. A 3D azonban meglepően keveset tesz hozzá az élményhez, néhány rövidebb jelenetet leszámítva mintha ott se lenne, pedig lett volna benne lehetőség - nem is kevés -, de valahogy egyáltalán nem sikerült kihasználni ezeket. Ezt leszámítva viszont a látványt nem érheti panasz, minden nagyon a helyén van.

Hogy ez lett-e a legjobb Harry Potter – film, azt így nem merném teljes meggyőződéssel kijelenteni, de hogy az egyik legjobb, afelől semmi kétségem. Mintha nem is ugyanazok készítették volna, akik az előző részt, annyival másabb, összeszedettebb, igényesebb az egész. Szemmel láthatóan mindenki nagyon odatette magát az utolsó felvonásra, hogy egy nagyszerű élménnyel gazdagodva vehessünk búcsút a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola egykori diákjaitól, és egy varázslatos világtól, melybe a gyengébben sikerült epizódok ellenére is mindig öröm volt újra és újra visszatérni. 8/10