Szűk farmer, bőrkesztyű, fehér skorpiódzseki. Nicholas Winding Refn legújabb rendezésében bepaszíroz minket a 80-as évek retrójárgányának anyósülésébe, ahonnan csak a legvégén leszünk képesek kikászálódni. És hogy milyen volt az út? Egyszerű, izgalmas, realisztikus és olykor nagyon száraz, miközben vakít a napsugár a szélvédőn keresztül és szól a szintetizátor zene. Refn úgy csapja pofán Hollywoodot turbóminimál atmoszférájú, művész-akciófilmbe hajló rendezésével, hogy a lehető legkevesebb kompromisszumot köti meg az álomgyárral. R besorolás, a saját erőszakos és realista stílus megtartása. De végül az a kevés kompromisszum vagy a túlzott művészies akarás vonja el azt a leheletnyi benzingőzt, amitől a Drive kevesebb lesz annál, mint amennyi lóerő a motorjában duruzsol.

A veszteség rohadt egy dolog. A veszteség okozta fájdalom még rohadtabb. T.J. gyerekéveit még bőszen taposó kisfiú, akinek az édesanyja két hónapja hunyt el egy balesetben. T.J. lázad, dühöng, csapong, képtelen nyugvást találni. Ami nem csoda, hiszen apja a depresszió pöcegödrében tanyázik, a nagyanyja pedig az orvos által felírt marihuánával próbálja kihúzni a még hátralévőt. T.J.-nek kell valaki, ez nyilvánvaló. A sors középső-ujjas fintora, hogy ez a valaki nem más lesz, mint Hesher. Antiszociális, pusztító és önpusztító acélbakancsos rokker, akinél nyilvánvalóan többféle szellemi eltorzulást, elkorcsosulást diagnosztizáltak, de ez a mi szempontunkból teljesen lényegtelen. Mert Hesher egy szófukar elmebeteg, de csak ő képes láttatni T.J. illetve apja valódi problémáit, és képes ráébreszteni a megoldásra.

A Simon Pegg – Nick Frost duó már a Haláli hullák hajnalában és a Vaskabátokban megmutatta, hogyan kell igazán agyament vígjátékot készíteni, de azokban inkább csak a horrort, ill. az akciót figurázták ki. Most viszont eljött az ideje, hogy a sci-fi is megkapja a magáét, a páros pedig ezúttal egy harmadik taggal egészült ki, aki ráadásul nem elég, hogy földönkívüli, de egyenesen Seth Rogen hangján osztja az észt.

Az olasz maffia csendben intéz el: néhány golyóval a mellkasodban alszol majd a halakkal, ha az útjukban állsz. Az ír maffia pépesre veri az arcodat, egyenként kipattintja a fogaidat, letépi a töködet majd a szádba tömi és whiskyvel kimossa magából még az emlékedet is. A Kill the Irishman Danny Greene élettörténet viszi vászonra kissé vázlatosan, alapvető gengszterfilm-panelekből építkezve, de mindezt olyan ügyesen, hogy az ír betyárbecsülettel, tisztességgel, és a mindig sugárzó tökös-vagány attitűddel együttesen rendelkező bajszos verőgép ikonja elbűvöl az utolsó percig.

Vártam ezt a filmet, pedig életem során összesen egy régi Pókember-crossoverben találkoztam a Thor névvel, és abból se nagyon jöttem rá, ki az, pedig érdekesnek tűnt a fickó a kis (nagy) kalapácsával. Na mindegy, ezzel mindössze arra akarok kilyukadni, hogy akit esetleg az érdekelne, mennyire lett hű a film a képregényhez képest, az nem biztos, hogy a legjobb ajtón kopogtat.

(A cikk másodközlés, először a Filmdroidon jelent meg.)

A film műfaji besorolásai között nem szerepel a krimi több adatbázisban sem. Hm. Ha a Szemekbe zárt titkok nem egy szövevényes, embert próbáló bűnügyi regény tökéletes megvalósítása vásznon, strukturált érzelmi szálakkal, akkor Michael Bay a legjobb rendező a világon. Tömör, egységes, részletekbe bocsátkozó történet, szerelemről, gyűlöletről, hatalomról, barátságról, 25 évnyi tömény kopó életről, amelyben mindenki megkeresheti, hogy mire érdemes belőle emlékezni és mi az, amit el kell felejteni. Mert az emlékeinken kívül mindent meg tudunk ölni. Benjamin Esposito egy megkeseredett, s mára talán kiüresedett, megőszült zsaru, aki nyugodt évei elébe nézve, úgy dönt regényt ír. Könyvet ír, arról az ügyről, amely szinte egész életén át hajtotta, amelyből megtanulta milyen a veszteség, a megerőszakolt és múltba omladozó szerelem, és a kimondatlan, szemekbe zárt titok.

Sár, vér és sör. Említi az egyik főszereplőhölgyemény még a film elején, és bár utóbbiból csak a nagy találkozás alkalmával kapunk egy rekesznyit a többiben egyenesen tobzódik a film - főleg a második félidő. Neil Marshall második filmje klausztrofób gore-pornó, ami egy gyönyörűen tálalt expozícióval terít meg, mielőtt őrült zabálásba kezdene. Az expozíció - így másodszorra - talán túl hosszú, kissé lassúnak tűnik, de valójában Marshall profin készít elő: adrenalin- és feszültséginjekciókkal kokszolja tele a filmet, majd fokozatosan egyre ocsmányabbá és kilátástalanabbá váló szituációkban füröszti, hogy aztán a végén kirobbanjon. Egy folyamatosan vérző pokol, amiből csak egyetlen kiút van. Vagy annyi se.

6-os csajcsorda: egyikük tavaly ment át épphogy egy orbitális traumán, amiből igyekszik kikecmeregni. A többiek pedig kalandvágyuk, adrenalinéhségük csillapítása révén jöttek azért, hogy barlangásszanak egy jót. Sörrel kezdenek, sárral folytatják és vérben dagonyázva fejezik be. A barlangrendszerben ugyanis nem elég, hogy a kiutak elzáródnak, a világításuk és élelmük fogytán van, még valamiféle elcseszett torzszülöttekkel is bújócskázniuk kell. És nincs ipi-apacs.

Vegytiszta tesztoszteronfilm: olyan, mint a 80-as 90-es évek izompacsirta akcióhősei, több sebből vérzik, golyók szaggatták ketté, alig él, de a végén mindig feláll, elpicsázza az ellent és hősiesen tér nyugovóra. Justin Lin rögtön a franchise legrosszabb részével került bele az egyre csak fokozódó Halálos Iram szériába - a Tokió Driftben két dolog jó: Dj Shadow & Mos Def trackje, illetve az, hogy Vin Diesel feltűnik a végefőcím előtt (vagy után?) - aztán onnan szépített a negyedik résszel, majd azt a szintet tartotta is. Ugyanis a Fast Five nem tökéletes, nem újító - hogy is lehetne -, de tele van kemény és piszkos akcióval, régi ismerős arcokkal, olyan hangulattal, ami odabiggyeszt a szádra egy letörölhetetlen mosolyt. Az a fajta akciófilm, ami mára kihalóágban stagnál.

„- Maga éppen olyan makacs, mint az öszvérem!
 - Nem, én sokkal rosszabb vagyok.”

Clint Eastwood ötödik westernfilmjének főszerepében még mindig olyan embertelen sebességgel céloz, mint mikor először lépett a Vadnyugat kietlen pusztaságának forró homokjára, és a cowboykalap is ugyanolyan jól áll neki. Természetesen az elmaradhatatlan rossz modorát is megtartotta, és ezúttal még a humorérzékét sem felejtette otthon.

A vaksi bazmegol és ágálva hadonászik-kötözködik miközben a süket éppen egy kisteherautó sofőrt küldd el a jó édes anyjába. A vak azt hiszi, hogy a süket szidja, pedig még csak nem is hallja, hogy miket dumál a világtalan. Ez Wally és Dave első találkozása, ahol még halvány sejtésük sincs róla, hogy később, mint két szökött körözött bűnözőt kergetik majd őket az ostoba hekusok, akik olyan szerencsétlenek, hogy még egy vak-süket párost sem képesek cellába tuszkolni. Richard Pryor és Gene Wilder humoristapárosa egyszerűen uralta - de ha nem is, mindenképp színesítette - a 70-es 80-as éveket: olyanok voltak egymásnak, mint Bud Spencer és Terence Hill az ostorcsattogás hangú pofonokat osztó spaghetti-westernekben. A Vaklárma se hall, se lát koncepciója önmagában is zseniális felütés, amihez aztán jön ez a két barom és kult-státuszba emel egy teljesen hétköznapi komédiát, aminek az erényeit bőven lehetne sorolni, de a legszebbik mind közül, hogy nevettet, mert mást nem is akar.