Egy helyszínes alapszituációval állunk szemben: 8 ember egy dolgot akar. Azt a munkát, amiért rettenetesen sok 200 Ft-ost lehet kapni, de legfőképp azért, mert a cég egy máig gyógyíthatatlan fertőzés ellenszerét kínálja az alkalmazottainak baráti áron. Ezért egyetlen dolgot kell tenniük az utolsó megmérettetésen: le kell vizsgázniuk. A szabályokat egy fekete úriember öltönyben közli velük: az előttük lévő saját(!) papírjukat nem tehetik tönkre, 80 percig nem hagyhatják el a szobát, nem beszélhetnek sem velük a kamerákon keresztül, sem a pisztolyos őrrel, aki a bejáratnál úgy áll több, mint egy órán keresztül, mintha képes lenne állva elaludni. Ha megteszik kiesnek.

Egymással viszont kommunikálhatnak. Sőt, úgy gondolják, hogy arra az egyetlen kérdésre a választ együtt kell megtalálniuk. 80 perc alatt hátradőlve nézhetjük végig, hogyan falják fel egymást az emberoroszlánok, aki gyenge elhullik, aki nem elég ravasz, nem elég tökös ahhoz, hogy akár embert is öljön annak semmi esélye. Pedig mindössze 80 percről van szó, kulturált emberek volnának mindnyájan és mégis...az ember megszerzi amit akar, az ár nem számít.

Hát ez nem volt annyira király, mint amennyire a cím sugallja (vagy inkább ordítja), ellenben igen perverzre sikeredett, ami néha vicces, néha gusztustalan, néha mindkettő egyszerre, és ha nem is röhögöd magad halálra minden második poénján – mert nagyon nem -, legalább időnként felböfögsz egy kis nevetést.

Sajnos már az elején kénytelen vagyok kijelenteni, hogy ebben a filmben nem csak a tanár rossz, hanem szinte minden más is, de a legrosszabb talán az benne, hogy egyáltalán nem vicces. Mentségére szóljon, legalább néhány helyen igyekszik elszakadni a hasonló vígjátékok lerágott kliséitől, bár igazság szerint ettől se jobb lesz, hanem csak furcsább.

A kör az egyik legjobb horrorfilm, amit Amerika újrafeldolgozásban készített (meg amúgy is). Ha már a horror rovatban vagyunk, akkor megkockáztatom, hogy igen, ez a remake az amely az én személyes top-ötöm élmezőnyében vert tanyát. Méghozzá azért, mert csupán vásári tinihorrorként indul, majd abból vedlik át egy misztikus borzalomba, amely ráadásul többszörösen összetett. De az esszenciája mégis az, hogy zsigeri erővel csavar az ujja köré és bármilyen közhelyes, olyan borzongatóan félelmetes és aberrált, hogy a szobában lévő kör alakú világító powergombról nem tudod levenni a szemed miután megnézed. A tévéről nem is beszélve. Mindezt pedig csupán annyi hatásvadász eszközzel teszi, amely pont elég, pont jó, arányos, egy fél-ijesztéssel sem kell több belőle. Na: ilyen horror kurva-kevés van.

Megnézed a kazettát és hét nap múlva meghalsz. Rachel (Naomi Watts) így tesz, majd amikor ráeszmél, hogy a kaszás - illetve valaki más.. - úton van érte a mélyből, villámgyors ütemben kezdi felboncolni a dolog hátterét, amelyben egy olyan bűnügyre akad, ami túl megy bizonyos határokon. És ebben (is) igazán profi a film: az ügy felgöngyölítése közben mérnöki pontossággal adagolja a feszültséget, apránként szembesít egyre aberráltabb látomásokkal - a kazetta kielemzési fázisai egyre frusztrálóbbak. A "debil", bilifejű kisfiú absztraktsága, benyögött mondatai köhögik fel az i-re a pontot.

Nem sok pozitív visszhangja volt eddig a Zöld Lámpásnak, szegényt már az első trailer alapján jó előre leírta a nézők nagy része, az amerikai premiert követően meg mintegy futószalagon érkeztek a lehúzó kritikák. Úgy tűnik, rám hárul a nemes feladat, hogy védelmem alá vegyem a DC legújabb próbálkozását, ami a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem rossz, sőt, az általam látott képregényfilmek java mellett büszkén húzhatja ki magát. Nyilván nem szárnyal sötét lovagi magasságokban, de semmivel sem rosszabb mondjuk egy Pókembernél vagy bármelyik X-Men filmnél.

Amerika szirupja, a zászlólobogtatós propaganda, amely csak félig vált azzá Joe Johnston kezei között, de túl sokkal több sem lett belőle. Joe Johnston: Drágám, a kölykök összementek - szeretni való gyerekfilm -, Rocketeer - borzalmasan unalmas képregény adaptáció '91-ből -, Jumanji - fantasy-kalandfilm klasszikus -, Jurassic Park 3 - minőségi bukás, bár szerintem nézhető -, A tűz óceánja - kellemes kalandfilm, Viggo Mortensen - Farkasember - no comment -, és akkor elérkeztünk a jelenhez: Amerika Kapitány - szirupos, többé-kevésbé élvezhető, néhol zötyögős, de kellemes képregényfilm. Kicsit összecsapott, részletes, de többször inkább unalmas 40 km/órás tempójú eredettörténet, Amerika szuperkatonájává avanzsált Steve Rogersről.

Fennáll egy ideje, hogy a brit filmgyártás - főleg az utóbbi években - lazán picsázza el a Hollywoodit a legtöbb zsánerben: markánsabb, izgalmasabb, karakteresebb és veszett jó az akcentusa. Na ez pont nem áll meg a Blitz esetében - az akcentust leszámítva: a cselekménye egy irracionális baromság, a karakterei ostobák, de ami még rosszabb feleslegesek, a sztori 2 forintot nem ér, és mégis azt mondom, hogy kicseszett szórakoztató. Ennek egyetlen oka van: borostás, stílusos, arrogáns, kidolgozott izomzatú, kibaszott keménygyerek és úgy hívják, hogy Jason Statham.

Akadnak bűnözők, akiknek nincsenek céljaik, a motivációjuk nem merül ki olyan egyszerű dolgokban, mint a pénz, vagy a mértéktelen hatalom elérése. Pusztán az emberi morált akarják darabjaira törni, végignézni, ahogy az emberek egymást tépik szét, behúzott farkú megveszett kutyák módjára rohannak, mert nem képesek reagálni a káoszra. A társadalom szabályrendszerét felborítva előjön belőlük az ösztönlény, emberi mivoltjukat levetkőzik és állatokká, korcsokká degradálódnak, majd amikor már minden lángol, a romok és a sápadt vérző zűrzavar közepette, a mocsokból felhúzott fellegvár tetején helyet foglal visítva az elemi gonosz: Joker.

A Dark Knight Joker világégetése, a bohócé aki túlburjánzott Christopher Nolan kezei közül, Heath Ledger-é, aki halálba vitte a szerepet. A sötét lovag túlnőtt rendezőjén, túlnőtt Batmanen és olyan gyökereket növesztett, amelyre képregényfilm eddig képtelen volt - bár azért akad egy majdnem tökéletes Sin City.

Egy másik blogon olvastam, hogy a film "az érzelmi megcsalás vs szexuális megcsalás"-ról szól és ez abszolút állja a helyét. Beengedik a nézőt egy pár életébe, házasságába, akik közül a női fél azon kapja a férjét, hogy vonzódik egy munkatársnőjéhez. A vád ugyan nem alaptalan, de valójában a feleség reakciója, féltékeny és gyerekes megnyilvánulása nagyítja fel a férfi szemében az egész szituációt. A férj üzleti útra indul, amikor a feleség életében visszaköszön a múlt, és egykori faszijával fut össze, akivel aztán az egész estét eltölti, a másik oldalon szintén ez a felállás zajlik - közös üzleti út azzal a bizonyos munkatársnővel. Apró érzelemfoszlányok manifesztációjában bomlik ki a cselekmény, csordogál, de olyan őszintén felépített dialógusokkal szolgál a film, amiben még a hazugság is teljesen nyilvánvalóan üti fel a fejét. De ettől emberi. A telefonálós jelenet, amelyben a házaspár mindkét tagja éppen a lehető legrosszabb pillanat előtt beszél a másikkal, egyszerűen zseniális ritmusban fonódik egymásba. A hazugságok gyönyörűen kapaszkodnak össze, hogy aztán folytatódhasson az éjszaka, amelyben mindketten tanácstalanok, sodródnak. A rendező egy nő - ezt azért muszáj megemlíteni - mert elvégre az lesz a film végkimenetele, amelyre a plot elolvasása után mindenki számít. Az érdekes az, hogy miképp sodródik ebbe a mederbe a cselekmény "hogyan?" kérdésköre sokkal érdekesebb, mint a "mi történik végül?" hiszen utóbbihoz nem kell zseninek lenni.

Nem tudom honnan, nem tudom miből, de Kieran és Michele Mulroney első rendezéséből egy olyan hangulat nőtt ki, amely minden keserédes drámai pillanatával karöltve egyedi atmoszférát eszkábál a nézője köré. A Paper man úgy tesz mintha színlelné a boldogtalanságát, miközben az nagyon is valódi. A független film minden előnyét kihasználva boncolgatja a házasság, a különböző fóbiák és a szerelem gyötrelmességét egy közepesen híres író szemüvegén - és kialakuló barátságán -  keresztül.