Miután zsongó fejjel hagytam el a mozit, és a film képkockái igencsak masszívan beleivódtak az agyféltekéimbe, én is abszolválom a véleményem, amely részben johnnymoore kolléga recenziójára fog reagálni.
Alapvetően egyáltalán nem vártam el, hogy Ridley Scott műve olyan mélységekbe, magasságokba vagy egyáltalán abba a fenyegető atmoszférába fog csatlakozni, amelyet 1979-ben megalkotott egy máig klasszikus horrorsci-fivel. És mégis: a Prometheus egyértelműen nem volna képes megállni a helyét az Alien nélkül, de ezzel egyáltalában semmiféle probléma nincs, hiszen tulajdonképpen az ott felmerülő, ám kibontatlan dolgokat igyekszik ábrázolni. Nyilvánvalóan kapocs, mi több telis-tele van apróbb és nagyobb utalásokkal, amelyek kifejezetten az abban megjelenő, felmerülő formákra koncentrálnak. Ebből a szempontból pedig a Prometheus egy - ha nem is tökéletesen helytálló -, de remek előzményfilm, amely Damon Lindelof által egy picit többet is magában foglal.
...élt egy fiatal jedi, nevezzük George Lucasnak. Talán népjobbító szándékból (amit ő bőszen bizonygat, lándzsát törve amellett, hogy filmjeit útmutatásnak szánta az akkoriban hősök nélkül maradt, és ezért felettébb csüggedt átlag amerikainak), vagy csupán zöldhasú barátaiból akart egy valagnyit összeszedni (a bevett szerzői honorárium helyett inkább a bizonytalan, a film anyagi sikerétől függő 40 százalékos bevétel részesedést választotta, a polcokon pedig már a bemutatókor ott voltak a Csillagok Háborúja csecsebecsék) összehozott egy immár epizódok tömkelegén keresztül működőképes történetet. Noha néha döcög a történet, máskor meg önmagát ismétli, mégis emberek millióit térítette a jedi hitre. G. Lucas erre szerényen annyit mond, hogy megtanulta, hogy kell valamit jól elmesélni (mi pedig, ha nem is valljuk be magunknak, arra vágyunk, hogy valaki leüljön az ágyunk mellé és meséljen nekünk, ez esetben ez a szőrös jedi tette meg ezt). Tavalyi évben Ridley Scott készített egy dokumentumsorozatot (amit csak mindenkinek ajánlani tudok) A sciencefiction látnokai címen, melyben a műfaj emblematikus személyiségeiről beszélnek (mindegyiknek 45 perces epizódot áldoznak). Itt enyhe túlzásnak éreztem G. Lucas szerepeltetését, mivel lássuk be, az erőről való hablatyolás inkább tűnik valamilyen távol-keleti filozófia gyorséttermi kiszerelésének, és nem kell hardcore sciencefiction rajongónak lenni, hogy megmondjuk, a sci-fi csak díszlet az ízig-vérig fantázia szülte világban. G. Lucas furcsa mód úgy döntött (amivel nincs baj, mert eredeti), hogy előbb forgatja le a középső három epizódot (hát megnézném én, hogy elkészül-e a 7-9. rész és miről fog szólni majd), mint az egyszerűen csak prequelnek nevezett előzménnyel foglalkozó első három részt. Így faramuci módon haladunk a CGI-s múltból a maketteket használó jelen felé. Az első három rész pengén megkoreografált fénykard vívásai is hirtelen váltanak át Az új reményben (4.epizód, az első olyan epizód, ami még a régiekből való) nyugdíjas otthon lakóinak ádáz vécéért vívott csatájára emlékeztető hadonászásba Obi-Wan Kenobi és Darth Vader között. Egy ortodox fan azonban már ekkorra simán túlteszi magát rajta, ahogy én is tettem. A másik sajátos felállásból eredő betegsége a sagának, hogy 20 év alatt hatalmasat fordult a világ. Még Az új remény elkészülte körül maga G. Lucas jósolta meg David Lynchnek, hogy a Dűnével alaposan be fog fürödni, mert a jó nép nem szeret gondolkodni (szóval vannak a jók és a rosszak, és köztük pedig a senki földje, akár egy western, ebből a szempontból üdítő kivétel volt a Birodalom visszavág, de erről majd később). No lássuk akkor az epizódokat...
Régen rossz az, ha egy jóformán feledésbe merült, mondhatni halott franchise-t egy sebtében összeharácsolt, félkész forgatókönyv alapján próbálnak újraéleszteni, hiszen nagy eséllyel csak lehangolóan fertelmes hullagyalázás lesz az eredménye. A Men in Black szériát ezzel szemben mégsem kényszerülünk idejekorán temetni, ugyanis a harmadik rész nemhogy épkézláb történetet kapott, de egy átlag mai blockbuster sztorijának egyenesen a képébe röhög, majd elveszi a zsebpénzét és megeszi a kajáját. No, nem mintha ehhez különösebben agyafúrt alapötletből táplálkozó, kifürkészhetetlenül kígyózó cselekményszálak egymásnak eresztésére lenne szüksége; csupán a jó öreg időutazós témát eleveníti fel, kiegészítve néhány guszta űrlénnyel, ill. fekete öltönyös félnótással. Két kedvenc ügynökünk, Jé és Ká a múltban igyekszik megmenteni a jövőt a Vadállat Boris nevezetű szökött fegyenc haragjától, miközben saját múltjuk egy-egy darabkája is felszínre kerül. Ez az elcsépeltnek tűnő koncepció meglepően működőképes, viszont ennél nagyobb csodára már hőseink sem képesek, kik a baromi erős nyitány után foggal-körömmel próbálják összetartani a széthullani vágyó filmet, ezért a poénkodásra is viszonylag ritkán marad idejük. Azonban még így is sikerül kihozniuk a végére egy élvezetes, és ha nem is szükségszerű, de nem is felesleges folytatást, ami egyértelműen igazolja, hogy van még fantázia és lehetőség a sorozatban – talán nem is kevés. 
Úgy tűnik az 
Tragikusan gyönyörű és hasfalszaggatóan szórakoztató, ahogy ez a négy ember lefejti egymásról a "legjobb szülő" udvarias mosolyát. Roman Polanski színdarabból átdolgozott, gyakorlatilag egy helyszínes művében az ember dekonstrukciójának, pontosabban a civilizáltság álcájának alaposan történő lebontásának lehetünk szem- és fültanúi. A Carnage brilliáns dramaturgiával forgatja ki magából ezt a négy embert, akik a kezdeti műanyag bájcsevejtől eljutnak az alpári, lealjasodott bunkók szintjére. Egyet ígérhetek: mindkét fázisban tombol a kínosan-feszengős humor.
