Lassan 20 perce ülök itt és kortyolgatom a citromkarikákkal megbolondított sörömet, de nem tudom eldönteni, hogy Terry Gilliam szürreális drogkóstolója jó volt-e vagy sem. Annyi bizonyos, hogy a Hunter S. Thompson (a Gonzo újságírás örök érvényű atyja) könyvéből vászonra vitt mű egy olyan szétszórt, kábító és kaotikus mind-trip, amelyet az ember nem sűrűn tapasztal - úgy értem, ha nincs drog a vérében.
Cselekményileg tulajdonképpen egyik kábszer mámorából szédelgünk a másikba, ami alatt Raoul Duke (Johnny Depp, aki voltaképpen maga Thompson) elmés narrációja duruzsol a fülünkbe, legtöbbször a narkó különböző fázisait regélve, illetve az 1971-es év meghatározó eseményeit sűrítve az általa, és a Dr. Gonzo (Benicio Del Toro az ügyvéd) által keresett amerikai álomkép hajkurászásába.
Gilliam víziói frenetikus erővel hatnak: a bár hüllővé alakult, lealjasult vendégseregének látványa önmagában képes előidézni valamiféle absztrakt bájt, de az egyre szaporodó, különböző mélységű, elvetemült és olykor kihívóan groteszk hallucináció-képek is lehengerlőek vizuális szempontból. Mindez úgy a harmincadik percig szórakoztató, és a maga nemében szuggesztív, de amint elvész az újdonság varázsa, a valójában ezek köré kreált, ellényegtelenedő cselekmény egyre inkább unalomba süpped. Mondjuk az mindenképp elképesztő, hogy két narkós fantáziáját szétcincálva és kieresztve lehet vászonra vinni majdnem egy órát úgy, hogy tulajdonképpen szimpla hétköznapi dolgok történnek velük - már az újságírók szemszögéből egyszerű dolgok. A film középtájt ugyanis egyszerre süllyed őrületbe és katatóniába, aztán kell neki némi relaxáció, amíg végre újra össze bírja kaparni a szétszóródott agyfoszlányait, pont úgy, mint a két főszereplő.
A film természetesen nem holmi drogos propaganda, de ennek ellenére rendkívül hitelesen mutatja be - és azért valljuk be, még ha csak hangyányit is, olykor csábítóan - a különböző típusú kábítószerek hatásait, az embereknél előidézett reakciókat. Ugyanakkor nevetségessé, torzzá és idegbajos ronccsá változtatja ábrázolásával a két megveszekedett drogost. Kiváló jelenet a darabos mozgás a pénztár felé, vagy az utána következő körhintás szédelgés, amiket találó, szubjektív plánokból követhetünk végig. Hunter S. Thompson-nak akadhatott néhány olyan mélyrepülése, amiből szerintem még ő maga sem tudja, hogyan tért vissza. Nos, ezeket mind Terry Gilliam, mind az élete egyik legmeghatározóbb szerepében kacérkodó Johhny Depp (Jack Sparrow valahol ennek a karakternek egy alternatív változata egy teljesen más környezetben (?) ) remekül tudósítja.
Minden harmadik jelenet alá jut egy esszenciális zenei belépő, amely néha feljebb csavarja, néha kifordítja, vagy kiélezi azt az adott cselekménybeli szituációt, amelyben a két narkomán vadmajom épp valami monumentális baromságra készül / vagy épp azt követi el. Úgy is fogalmazhatnék, ahogy Perry Como az egyik felcsendülő dalban, hogy a filmnek akadnak megkerülhetetlen és emlékezetes Magic moment-jei, de aztán a végére pont úgy hullik darabjaira, és válik inkoherenssé az egész film, mint a Pink Floyd egykori gitárosának élete.
Nem szippantott be, és nem szívott fel mélyen az orrába, de abban megegyezhetünk, hogy megkerülhetetlen klasszikus. 6/10
