A kaliforniai aranyláz idején járunk, ahol a tél közeledtével is csattognak a kalapácsok és durrognak a revolverek, főleg amikor egy könyörtelen földbirtokos szemet vet a közeli bányára, s minden követ megmozgat, hogy elűzze onnan az aranyásókat. Miután azonban a telepesek táborán végigsöpör egy fegyveres banda - mintegy imaszóra -, név nélküli prédikátor jelenik meg fakó lovon, hogy ítéletet hirdessen a banditák és a bérgyilkosok felett.
Általában jó ómen, ha egy akciófilm már a felvezetéstől kezdve pörög, mint a veszedelem és csak megfelelő időben lassít a tempón, hogy közben kiskanállal adagolja a történetet. Daniel Espinosa filmje épp ezért nem is indul rosszul, viszont van egy piszkosul zavaró tulajdonsága, amely az egész produkciót megbéklyózza: tét nélküli.
"A cikket egy visszatérő régi ismerős, Borosta szállította."Az Ördöggerinc legszebb vonulata, hogy nem egy központi mondanivaló köré épül, hanem a Del Toro által szőtt narratívába helyez el olyan alapvető érzelmeket, fogalmakat, mint a barátság, gyűlölet, szerelem, kapzsiság, félelem és gyilkosság. A képregény imádó rendezőnek pedig speciális érzéke adatott ahhoz, hogy mindezt egy olyan egyedien szőtt atmoszférában, a realizmus és a képzelet peremén egyensúlyozó világban mutassa be nekünk, amely magával ragadó. Tele van rejtéllyel, és néha libabőrbizsergetően félelmetes.
Valaha a Victoria-tó volt a tavaszi szünetet élvező gimnazisták földi Paradicsoma, a szórakozni vágyó turisták Mekkája, a féktelen bulizás fellegvára - ám mindez már a múlté. A fürdőző fiatalokkal teli tavat elárasztó piranhák brutális támadását követően ugyanis úgy tűzött el mindenki – már akinek volt még lába – a környékről is, hogy csupán egy vastag porfelhőt hagytak maguk mögött. A szellemváros üresen kongó épületei és rozsdamarta csónakjai között sétálva azonban nem csak a katasztrófa nyomai figyelhetők meg, hanem egyre nyugtalanítóbb kérdéseket is partra vet az ár. Mert amennyiben ilyesmi előfordulhatott egyszer, vajon előfordulhat-e újra… és ha igen, akkor hol?
Piranha what?
Még éppen időben, a holnapi Prometheus premier elébe íme egy kis kedvcsináló, avagy múltidézés..
Alien - A nyolcadik utas: a Halál (1979)
Kissé szomorú vagyok. Azért, mert harmadszorra sikerült csak elérnie ennek a mindenki által klasszikus magasságokba emelt, ikon- és kultuszteremtő sci-finek, hogy értékelhetővé, kiemelkedővé váljon a szememben. Gonosz leszek: bontsuk le azt a szemellenzőként felállított falat, amelyet az old-school klasszikusok előtt még azelőtt felhúzunk mielőtt láttuk volna őket - vagy, ha 15-20 évvel ezelőtt gyerekként majdnem becsokiztunk rajtuk, akkor hajlamosak vagyunk rá, hogy hosszú éveken át istenítsük azokat. Ridley Scott Alien-jének a paranoid, suspense-injekcióval beoltott atmoszférája mellett ugyanis hozzátartozó tényezője az a néhány üresjárat, unalomba fulladó feszültségteremtésre való törekvés, amely saját értékrendszeremben messze nem emeli piedesztálra. Persze, azért hülye én sem vagyok, hiszen a mára aggastyán üzemmódba lépő Scott mester első igazán jelentős rendezése egy kifejezetten jó film. Pech, hogy később jön egy ürge, aki nála tízszer brutálisabb performanszban mutatja meg, hogy mitől döglik a közönség. Vagyis, elnézést: neki talán pech, nekünk filmrajongóknak epikus szerencse.
„Basszál be és drogozzál, mert attól kurva menő leszel!” – üvölti a film készítőinek marihuánafüstben, ekitabikban és szélvédőre hányt alkoholban manifesztálódó, kulturális nevelési indíttatású üzenete, mélyen megszólítva minden mai fiatalt; mellékesen hozzáfűzve, hogy amennyiben nem így teszel, még a szüleid is lúzernek tartanak majd.
A hit talán nem mindig onnan jön, ahonnan az ember várná. Előfordulhat, hogy tátongó ürgelyukakból párolog az elveszett lélek felé, vagy épp férges almák, rothadó neonácik, totálisan kisiklott életű emberroncsok és minduntalan hívő istenverte alakok kapaszkodnak beléje, pedig nincs is. Vagy van, de nem látják. Anders Thomas Jensen filmjében olyan torzszülött, életképtelen szituációk bontakoznak ki a felszínen a szemünk láttára, hogy a nézőnek hahotázni támad kedve. Pedig a filmben brutálisan agyonvernek egy papot, lelőnek egy macskát, kirabolnak egy benzinkutat...és mégis, hidegvérrel meleg szívvel kacarászok mindezen.
Nosztalgia: minden, amit az ember egykoron imádott, szeretett, rajongott érte. Már elmúlt ugyan és az idő szürkesége halovánnyá és fakóvá koptatta, vannak emlékek, amelyekről egy gondolattal le lehet söpörni az elmúlás porát és ugyanolyan tisztán, régi fényükben tündökölnek majd, mint saját idejükben. Nekem ilyen a Toy Story.
Egy világ omlott volna össze bennem, ha anno tudom, hogy a Kerge Kacsák-ból alkoholista, narkós, szétvert pofájú hokis söpredék válik, akik akkor is leisszák magukat a közeli bár pultjánál, ha nyernek, és akkor is, ha vesztenek. This is the real world. Michael Dowse Goon-ja a legkevésbé szól a hokiról, a taktikáról, vagy épp a dicső győzelemről (bár ez bizonyos formában azért nagyon ügyesen megcsillan benne). Dowse tisztában van azzal, amit a film egyik karaktere is afféle csupasz igazságként böfög az orrunkra: a néző vért akar. Akkor pedig meg kell adni neki.
