Kapcsolatom az ázsiai filmmel igencsak viharvert (évek óta nem beszélünk), aminek többek közt különböző személyes okai vannak. A Két nővér hosszú idő óta az első olyan produkció, amely méltán és ambícióval telve sarkall eztán arra, hogy többet foglalkozzak az ázsiai filmművészet gyöngyszemeivel. Azon belül is a horrorral, hiszen azt az elvitathatatlan tényt, hogy a japán, koreai és egyéb ázsiai területen foganó rémtörténetek, rémdrámák híresek kreativitásukról, mélyre nyúló morbidságukról és persze utánozhatatlan félelemfaktorukról kár lenne tagadni.

Nagy ember nagy karddal

Azt hiszed, hogy már minden szörnyen ostoba és következetlen cselekvést láttál horrorfilmben? Azt gondolod nem lehet nagyobb hülyeséget csinálni, mint pár méterről mellélőni az aktuális gonosz /szellem / tetszőlegesen behelyettesíthető szörnyetegnek? Hogy a tinihorrorok legszemtelenebb illogikus kliséit nem lehet überelni? Tévedsz.

Oscar-díjas tekintet

Corvus corax

(A Horror-mirror megalkotója, főszerkesztője, a belekben, vérben dagonyázó, elvakult horrorgeek most tagadhatatlanul ironikus módon egy bájos meséről számol be nektek. Purga kritikája következik. - Gevin)

Bekövetkezett az, amitől talán sokunk tarthatott, amióta a Pixar összeállt a Disney-vel: készítettek egy tipikus Disney-filmet.

Félreértés ne essék, én imádom a legendás rajzfilmgyár klasszikus műveit, de felnőtt szemmel rá kell jönnie az embernek, hogy bizony gyakran nyúlnak ugyanazokhoz az elemekhez, panelekhez. Ez a film meg voltaképpen megtestesít mindent, ami Disney: a főszereplő egy hercegnő (mily meglepő), aki fegyvert forgat és lázad a sorsa, kiváltképp az anyja ellen, aki merev, mint a karó. Ja és még egy jópofa lova is van.

A tökátlagos Pókember, avagy a gyors reboot nagy felelősséggel jár

Bevallom eléggé kezdett megzavarni, sőt, inkább felidegesíteni az a fajta elmérgesedett hisztéria, amely erőteljesen rányomta bélyegét a trilógiára - és kifejezetten a befejező epizódra. Egyre többen vallják, hogy Nolan filmjei sterilek, érzelmileg üresek, mint egy víz nélküli kád és már-már oda jutottunk, hogy vannak akik rajonganak a rendezéseiért, vannak, akik kifejezetten gyengének, méltatlannak tartják az elismerését, és vannak, akik szolidan, megfontoltan revelálják, hogy kedvelik a műveit, nehogy az első kasztba essenek. De, hogy írjak végre valami lényegeset is, A sötét lovag: Felemelkedés nemcsak, hogy egy kifejezetten jó film, de méltó, szép magas, grandiózus ívű befejezése a trilógiának. És akik szerint ebben a filmben nincs egy tonnányi, expresszív, remekül megfestett érzelem, azok egyenek vattát. De legalábbis szerezzenek be egy szívet.

Zombiirónia „mozi minőségben”

Roger nagy bajban van: egy befolyásos férfi megölésével vádolják, ráadásul az indíték stimmel, a bizonyítékok is azt sugallják, hogy ő az elkövető. Egyetlen reménye Eddie Valiant (Bob Hoskins) az iszákos magánhekus, akit a múlt szorongat, napról-napra él. Eddie végül kénytelen belemenni a játszmába: tisztázni Rogert, megverekedni a múltjával, és fényt deríteni egy sokkal összetettebb gyilkossági és zsarolási mizériára, mint azt hitte volna.

Simán el lehet adni egy piszkos kis kriminek Robert Zemeckis zseniális rendezését, miközben az valójában egy gyerekeknek szóló matiné darab, de azért több is annál. Gyerekeknek célzott krimi. Persze 8-9 évesen arról se volt fogalmam, hogy pontosan milyen műfajok vannak, de így jó 10-12 év távlatából már látni, hogy milyen gyönyörű bűnügyi történet ez, megbolondítva klasszikus mesefigurákkal. A kíméletlenül bolond és ügyetlen Rogerrel, a kinézetével minden férfit piszkosul felizgató feleségével, Jessicával, és még tucatnyi ismerős rajzfilmalakkal. Az alapfelütés önmagában megér némi dicséretet: a firkák és az emberek közös társadalomba verődése nem is lehetne szebb. Korrupció, rasszizmus és üzleti érdekek mellett azért akad itt Gorilla-verőlegény, fekete-fehér pincérlány, de még Tapsi-Hapsi is beköszön néhány pillanat erejéig - a szivarozó pelenkás maffia-csecsemő már csak hab a tortán.

Nem motkánynak való vidék