Amikor a halott menyasszony csonkolt fejére ráakadnak a vízben, majd a fokozódó, gyönyörűen tragikus zenére odagurul a vőlegény elé - ez az a pont, ahol Kim Jee-woon filmje explicit közelségbe kerül a nézővel. A bosszúmotívum egyértelmű kiindulópontja, amelyben az emocionális tartalom összekeveredik a pulzáló haraggal és a gyűlölettel. Bármennyire professzionális, amit a hátralévő, bőséges játékidőben a film nyújtani bír, ezt a pillanatot újra elérni képtelen.

"Nem vagyunk egyedül."

Mindig az a legszemetebb, amikor az aktuális fogatlan tahó-bunkó redneck útbaigazítja a jövevényeket. Köpköd, bűzlik, mint a dög, és amint felüti a fejét már tudod, hogy innen egyenes az út a vérfröcsköldébe. Nincs ez másképp most sem, amikor a népes amerikai család a sivatagon keresztül utazik, mert ott k*rva sok a látnivaló. Végül is, ha úgy vesszük, az biztos, hogy olyanban lesz részük, amit eddig még sehol sem láttak vagy éreztek. Az atomsugárzás elkorcsosodott, torz szörnyszülöttjei várnak rájuk kifent baltával és szétálló fogakkal a tűzforró sivatag kellős közepén. Nesze neked utazás.

Annie tizennégy éves, fiatal tinédzser. Épp a gimnázium első évét kezdi meg, amikor a neten összeismerkedik egy kedves fiúval. A fiú szintén tizennégy éves, röplabdázik, megértő és együttérző személyiség. A kapcsolatuk egyre bensőségesebbé, plátói fellángolássá alakul, amikor a srác bevall valamit a lánynak. Valójában húsz éves és egyetemista. Annie megdöbben, de végül is elfogadhatónak érzi a korkülönbség a tényét. Csetelnek, telefonálnak egymással, amikor újabb bejelentésre kerül sor. Voltaképp nem is húsz, hanem huszonöt esztendős. Annie nem igazán tudja hova rakni ezt a hazudozást a rengeteg bók, kedveskedés és őszinte érzelmi megnyilvánulás közt. Aztán eljön a nap, amikor személyes találkozóra kerül sor, ekkor derül ki a valódi igazság. A srác már nem srác, hanem középkorú férfi, akinek mosolya mögött valami egészen másfajta vágy húzódik meg, mint azt ez a törékeny lány sejteni véli. Egy eldugott motelszoba homályában megerőszakolja a lányt.

Kedvelem azokat a filmeseket, akik kellő és odaadó tisztelettel, megbecsüléssel bánnak bizonyos, általuk kedvelt műfaj(ok) iránt. Azokat pedig még jobban bírom, akik mindezek ellenére vannak olyan merészek, hogy a tiszteletük tárgyából egy kávéskanálnyi gúnyt űzzenek. Hogy egy kis fricskát kínáljanak, viccbe öltöztessék, de mindig a kellő arányérzékkel képesek legyenek belül maradni azokon a határokon, amelyeknek átlépése már kínos és túlzás volna. Érdemes belátni, hogy a horror és azon belül főleg a slasher, olyan gyökeres kliséket épített - és egyben halmozott - fel az évtizedek alatt, amelynek már bőven kijár egy afféle intuitív serkentőinjekció, amely levegőt pumpál elhasználódott tüdejébe, hogy évenkénti lélegzetvételként funkcionáló próbálkozásait megkönnyítse. Megreformálja - és ezzel egyúttal mindent belesűrítsen, amit már elmondtak és ami még elmondható.

(Az írást Borosta követte el.)

Jó, hogy láthatjátok a poszteren az angol címét a filmnek, mert nem tudom dereng-e még nektek a Barátság extrákkal (aminek a címe Friends with benefits volt). De tulajdonképpen annak egy korosztállyal idősebb változatáról van szó ezúttal. Itt már régen túl vagyunk azon a felelősség áthárításon, ami a Will Gluck-féle film fiatal szereplőit egy csak szexen alapuló kapcsolatba hajszolta.

Christian Bale-ra és Gwyneth Paltrow-ra emlékeztető két szereplőnk ezúttal a gyermekvállalás környéki, manapság szinte kötelező két szülő egymás agyára megy és szétbútorozik felállástól akarják magukat megkímélni, amikor belemennek, hogy érzelmek nélkül vállaljanak gyereket.

„Everybody get up, it’s time to slam now…”

Gondolom, sokan emlékeznek még erre a dalra, ill. a hozzá kapcsolódó filmre, ami nekem személy szerint életem egyik első moziélményét jelentette akkoriban. A Bolondos Dallamok és Michael Jordan találkozása egy nagyszerű családi film-rajzfilm hibridet eredményezett, ami szerencsére még éppen időben készült el ahhoz, hogy a hagyományos 2D-s rajzfilmfigurák boldogítsák a szereplőket, és ne olyan Garfield-szerű CGI-szörnyekkel pakolják tele, mint ami az utóbbi 10 évben jellemzi a hasonló filmeket. A Looney Tunes szereplői és Jordanék pedig remekül megférnek egymás mellett, szinte tökéletes harmóniát alkotva, így még 15 év elteltével sem lógnak ki a mesefigurák a filmből, vagy az élőszereplők a meséből – nézőpont kérdése.