"Azért jöttem, hogy halálra igyam magam."
Ben-t (Nicolas Cage) otthagyta a felesége, a fiával együtt. A jól kereső állásából kirúgják, mert egész nap iszik. Ő maga az önpusztítógép. Nem érdekli már semmi, csak inni akar, de gőzerővel. Halálig. Öngyilkosságig. Nem akar megváltozni. Sera (Elisabeth Shue) prostituált. Minden éjjel Vegas lepukkant moteljeiben szégyenítik meg napról napra, az arcára élveznek, tárgynak tekintik. Ráadásul még a nyakába liheg egy erőszakos és idegbajos strici is. Ennek a két embernek, fenntartások nélkül szüksége van egymásra és mindezt ők érzik minden együtt eltöltött közös percükben a legjobban.
A Farrelly tesók - a Dumb és Dumber mellett még számos klasszikus vígjáték atyjai - ezúttal az alpári suttyósággal megvert szexualitást állítják a középpontba, méghozzá két teljesen hétköznapi, középkorú családos csóka aspektusából. Owen Wilson és Jason Sudeikis ugyanis elhajlási engedélyt kapnak feleségeiktől, hogy a következő egy hétben kezdjenek valamit kínosan felfokozott kanosságukkal. Ők pedig habozás nélkül bólintanak rá a házasélet alóli rövid kimenőre, és óriási reményekkel meg még nagyobb lelkesedéssel vágnak neki a bulizással teli éjszakáknak. Az agyament szituációkkal és perzselő párbeszédekkel tarkított hét alatt pedig kénytelenek szembenézni többek közt egy őrült pultos fiúval, egy méretes négerszerszámmal, valamint egy-egy zöld és barna poénnal, mire tudatosul bennük, hogy már rég nem akkora ászok, mint fiatalon, ha egyáltalán valaha is azok voltak. Mindenesetre az ordenáré monológok és a szókimondó párbeszédek szemérmetlenül durrognak végig a filmen, s a végére kontrollálhatatlanul elszabadulnak az események, amik magukkal rántanak néhány kötelező fordulatot is, de szerencsére a nyilvánvaló tanulságok és nagy egymásra találások sűrűjében sem válik túlzottan érzelgőssé a finálé. Aztán Farrelly-ék vesznek egy nagy levegőt és a stáblistát megszakítva a film talán legütősebb jelenetsorával búcsúznak a nézőtől. 
A Kalandférgek és a Hé haver, hol a kocsim? című frenetikus vígjátékok rendezője kissé megfáradtan tért vissza, arra alapozva, hogy ha Seann William Scott a főszereplő, az már önmagában elviszi a hátán a filmet, de ha még oda is fosik a teniszpálya közepére, az már hajjaj, garantáltan nagy siker. Ezért aztán az alpáriság csak úgy fröcsköl a képernyőről, mialatt Gary, egy random középiskola fokozottan homoszexuális beütésű gondnoka megpróbál bajnokcsapatot faragni a suli lúzer teniszezőiből. És miután Gary a gátlástalan természetét a teniszre is kivetíti, mire eljutnak a bajnokságig, a félig vagy teljesen megemésztett táplálék mindenféle formája a pályára toccsan és Seann William Scott csupasz farpofáival is többet szemeztünk, mint szerettünk volna. Bár Gary extravagáns figuráján, sajátos vonzalmán a régi edzőhöz, még sajátosabb vonzalmán a nőkhöz és értelmetlen monológjain el lehet röhögcsélni, az Ütős csapat nem nagyon nyújt többet a középszernél, így igazán élvezni csak azok fogják, akik a saját fingásukat is minden alkalommal az ánuszuk apró kis tréfáiként élik meg. 
Jason Statham még életében nem várt ennyit egyetlen mozgóképen sem, hogy közelebbről megismertesse az öklét a tetszőleges nemzetiségű anyaszomorítókkal. Nem csoda, hogy acélos idegzet kell hozzá, hogy az ember kivárja, amíg a pofonfa elkezdi hullatni termését. Boaz Yakin író-rendező ugyanis van olyan balga, hogy karaktert építsen egy olyan akciófilmben, ahol senki nem kíváncsi rá. Mert mi a büdös francnak?! A sztori nem több egy átlagos korrupt zsarus, akcentusos oroszos, kung-fuzós ázsiaikat felvonultató Statham-mozinál, ami cseppet sem lenne baj, ha úton-útfélen nem botlanánk közhelyes dramatizálásba, amely a szórakoztatásra termett csihi-puhi kárára válik. Ezt leszámítva a kopaszodás, a borosta és a markáns pofa reklámarca természetesen ismét csak megörvendeztet minket néhány nagyszerű seggreveréssel, pergő tűzharccal és pár frappáns, ámbár nem túl velős egysorossal. A csattanó nem csattan, a harckoreográfia a középszerű iparos kezét dicséri, így hát annyira hatásosan nem lehet vele kikapcsoltatni az ember agytekervényeit, mint mondjuk A Szállítóval, vagy a tavalyi 
Nos, a helyzet az, hogy Gareth Evans író-rendező elképesztően ért a feszültségkeltéshez, illetve pontosabban a feszült, suspense-től magasba pörgetett szívritmusszabályzáshoz. A Raid-ben ugyanis ezek a legpengébb, karfamarkolós pillanatok adják az esszenciát, amelyek konkrétan kenterbe verik az amúgy látványos és brutális koreográfiával készült harcsnitteket - legyen az tomboló tűzpárbaj vagy vérmocskos kungfu a szűk folyosókon szablyákkal és egyéb mozdítható tárgyakkal. Evans az első perctől kezdődően pumpálja az adrenalint a néző kitágult pupilláiba, heves izgalmi faktorát pedig csak akkor cseréli némi pihenőre, ha a történettel szeretne behatóbban foglalkozni azon túl, hogy mindenki a másik nyakára menne. A baj az, hogy jóformán előbb ismernénk meg a karaktereket az ütésük stílusáról, mint sem az arcmimikájukról, ezért a dramaturgia birizgálása sem megy mélyebbre a felszínnél. A felszínen pedig a bunyó van, mindenki azért jött, úgyhogy a többit hanyagolni illene, hiszen a harcművészeti produkciók egy afféle mekkájával találkozhatunk a Raid "személyében". Gyors, eszelős, erőszakos, izgalmas és csonttörő az egész oda-meg-vissza baszás, amit ez az indonéz bagázs itt másfél órában leművel. De pont ez a hézag, amikor a szereplőkkel együtt lihegve a néző is kissé kifárad a rengeteg ütéstől és rúgástól, akkor megérzi, hogy már koránt sem oly' szórakoztató és élvezetes ez az egész, mint az első háromnegyed órában. A végére elfárad, de nagyon helyesen nem is húzzák sokáig. 
