4 az 1-ben akciós zombicsomag – már a mozikban!
Paul W.S. Anderson tudja, mitől döglik a geek. Nem a filozófiakurzust megszégyenítő párbeszédektől és nem is az Oscarra gyúró, kisírt szemű színészektől, hanem a dögös csajoktól, akik fétisszerkóban darálják halomra a mutáns zombikká züllött emberiséget egy olyan poszt-apokaliptikus világban, ahol a videojátékok törvényei uralkodnak. Mintha csak Zack Snyder keresztezte volna az Álomháborút a Holtak hajnalával; a fizikának és a józan észnek egyaránt beintve adja át magát a film a horrorelemekkel dúsított, látványos lassításokkal és hatásvadász 3D-vel teletömött maratoni akcióorgiának. És ez az, amiért újra beülünk a moziba, és ez az, amiért újra felvesszük a sötét szemüveget, és ez az, amitől újra eldobjuk az agyunkat – lehetőleg jó messzire, szükségünk amúgy se nagyon lesz rá.
Pontosan ezt sugallja már a káprázatos nyitójelenet is, ami rögtön az előző rész végén beígért oltári nagy veretés kellős közepére repít minket, hogy a hatás kedvéért gondosan belassítva és időben visszafelé lejátszva üsse ki a szemünket a felénk repülő tárgyak tömkelegével. A kép minden négyzetcentiméterén lángnyelvek csapnak a magasba, vér fröccsen a képernyőre és golyók ezrei süvítenek el az orrunk előtt, míg Tomandandy hátborzongatóan jó zenéje harsog a fülünkbe. Gyönyörűen kivitelezett kezdés - sírtam, olyan szép volt.
Az eddigi legkeményebb látvány mellé tehát az eddigi legütősebb soundtrack párosul, ami olyan intenzív élménnyé duzzasztja a film audiovizuális impulzusait, hogy a fal is beleremeg. Ennek következtében pedig a kutyát sem érdekli, hogy a történet már megint csak hobbiszinten van jelen, mert akkora szenvedéllyel ontja magából az esztelen mészárlást, amitől a lélegzetünk is elakad. Igaz, a lassítások és a visszaemlékezések nélkül kb. 60 percnyi felvett anyag terpeszkedik a vásznon mintegy másfél órán keresztül, de a tempó még így is veszett gyors, és csak kapkodjuk a fejünket az események mindent elsöprő zuhatagában. A videojáték-hangulat pedig szinte izzik a levegőben: az egyik pillanatban Alice még egy tokiói „pályán” kaszabolja a zombikat, a következőben meg már New Yorkban aprítja a böszme bossokat.
Anderson tulajdonképpen nem csinált mást, mint kiragadta az előző részek legjobb elemeit, s néhány új karakterrel kiegészítve egy négy az egyben ultrakombó keretein belül elkészítette az eddigi legzúzósabb, legagyatlanabb és legszórakoztatóbb Resident Evil filmet. Az első rész földalatti, szűkös folyosóit váltogatja a második etap városi helyszínével, míg Alice Leon S. Kennedy-vel és Ada Wonggal együtt a harmadik epizód ötletes akcióit idézve irtja a legutóbb megismert mutáns szörnyeket. Az egyik „küldetés” végeztével pedig már érkezik is a következő leküzdendő akadály; hőseink épp csak újratölteni állnak meg, és már folytatódik is az őrült ámokfutás. Sajnos a végére már csak egy pofás girlfight jutott, semmi ultimate főmonszta, de azért a stáblista előtt Anderson még meglebegteti a minden eddiginél nagyobb csapatást ígérő folytatás lehetőségét – nehogy véletlenül azt higgyük, hogy ezt már nem lehet fokozni.
A kaptár: Megtorlás tipikusan az a film, amit vagy gyötrelmes kínok közt szenvedve nézel végig, vagy már lapozod is fel utána a naptárad, hogy mikor tudsz újra beülni rá. Szigorúan rétegfilm, ez nem is kérdés, ill. az sem, hogy az ilyen művek miatt van értelme a 3D-nek, és az ilyen művek miatt érdemes a nagy plázamozikba járni. 8/10
– Egy elégedett rajongó
